HTML

India... az India!

Már egy ideje Indiával kelek és fekszem. Volt már néhányszor, hogy Indiában keltem és feküdtem. Reméltem, nem kell sokat várni, hogy újra így legyen. És itt vagyok újra :) A blog régebbi bejegyzései közt megannyi útleírást, az újabbak között véleményeket, kultúrtörténeti és irodalmi írásokat, fordításokat is talál a Kedves Olvasó. Őszintén remélem, úgy érzik majd, nem sok másik olyan forrás akad, amely ilyen rálátást kínál napjaink Indiájára.

Hirdetés

Facebook

2009. szeptember 13. पेतॅर

Édesek és mostohák

Úgy érzem, hogy elég ideje vagyok már itt ahhoz, hogy bizonyos megállapításokat tegyek ind embertársaim viselkedésére, habár joggal várható, hogy a következő hónapokban még érjen néhány érdekes élmény. Mivel sehol sincsenek csak jók és rosszak - legalábbis remélem -, ezért megpróbáltam egy mérleget készíteni. A címmel ellentétben először a kellemetlenségekről számolnék be.

Az első és legfontosabb, hogy India a par excellence vadkapitalizmus világa, és köszönhetően a nép anyagi helyzetének - illetve a különféle körökből nyert tapasztalatok szerint: belső természetének - bárki képes átharapni a másik torkát öt annáért (amely a rúpiának a fillérhez hasonlóan kiveszett váltópénze). Bizony, úgy igaz ez, „mint hogy egy rúpiában tizenhat anna van”. A külföldiekkel szemben ez a viselkedés már a kifejezett elviselhetetlenségig hatol. Vegyük példának a már említett riksát. Ha egyedül, ismert szakaszon megyek indusokkal vegyülve, akkor semmi baj, annyit adok mint ők, és ezzel rendben is volnánk. A baj ott kezdődik, ha egyedül bóklászom, és még nem ismerem az adott helyet. Az első lépés ilyenkor megkérdezni egy járókelőt, hogy ide és ide mennyiért visz el a riksás. Ha két forrásból is megerősítettem az értesülést, indulhat a vadászat. A delikvens elindul a felsorakozó riksák mellett és fürkészi, melyikben ül már indiai, melyik készül menni. Eközben az üres riksások folyton szólongatják, olykor belecsimpaszkodnak a karjába. Nagyon ellenszenves. Ezután csak megkérdezi az ember, hogy a kijelölt helyre akkor ennyiért visz-e el. Az automatikus üzenetküldés megindul, és tudom, hogy egy gépüzenetre nem válaszolunk; az ár többnyire a ”köztudomású” viteldíj hat-tízszerese. Hosszú távon rendkívül irritáló, hogy folyton folyvást ostobának néznek. Egy alkalommal felelőtlen voltam, és egy biztosan háromrúpiás útszakaszon nem kérdeztem meg az árat, noha mindahányan külföldiek voltunk. Kiszálláskor a sofőr lehetetlen összeget nevezett meg a legnagyobb komolysággal, miközben várta, hogy többet nyomok a markába. Sajnos elszakadt a cérna, ezért ellenvetésemet száz méteren belül mindenki hallhatta az örökös dudaszó mellett is. Természetesen nem volt nála aprópénz, így amennyit adtam, az övé lett. A hangos szó annyi eredménnyel járt, hogy a (sötét) jelzőlámpánál egy rendőr ráhúzott bambuszrúdjával az alkalmatosság tetejére. A biciklis riksások a legrosszabbak. Egyszerűen nem lehet tőlük szabadulni, és utcahosszat képesek kerekezni valaki mellett, miközben az sokadszorra szólítja fel, hogy hagyja már békében. Az egyik rávett, hogy ingyen elvisz egy darabon, aztán csak kis híja volt, hogy észrevettem, nem a megfelelő irányba visz; azonnal otthagytam.

A közlekedés teljesen kaotikus, és ebben szintén a helyiek egymással szembeni teljes türelmetlenségét látom megnyilvánulni – csakúgy, mint a sorban állásra való alkalmatlanságukban. Itt természetesen senkit sem fognak meglincselni a piros lámpánál azért, mert rá merészelt dudálni a másikra, egyrészt mert a lámpák nem működnek, másrészt mert nem közlekednek fekete BNW-k. Ezzel szemben hamar elmúlik az őszinte érdeklődés a kreatív káosz iránt, amikor a járókelő hosszabb távon nem érzi magát biztonságban. Idegfeszítő látni, amint valaki szembemegy a forgalommal, vagy dudaszó mellett gyorsít, mielőtt még az előtte lévő - természetesen jelzés nélkül - teljesen lehúzódhatott volna.

Most már gyümölcsöt venni nem olyan nyűg, mint eleinte. Kezdetben az alma kilója nyolcvan rúpia volt (ötös szorzóval kapjuk meg forintban), nem csak a szomszédos, egy követ fújó árusok esetén, hanem végig az utcában. Azután indiai megjelenésű mauríciuszi társam mondta, hogy bizony az ötven lesz. Azóta itt is érvényesítem a helyiektől való tudakolás módszerét, vagyis a banán is már csak húsz a korábbi negyven helyett. Nyomatékosan mondom, nem az ár maga a fájó, hanem a gesztus. Dénes mesélte, hogy egy alkalommal bélgirilevet facsartatott, és bár gondolta, hogy nincs tíz, az árus meggyőzte mindenre való esküdözésével, hogy annyi az. Miközben kortyolgatta a levet, észrevett a gyümölcsök között kis táblán egy ötös feliratot. Végül is visszakapta a pénzt, de csak hosszas veszekedésre.

Ruhát venni bajosabb. A legelső vételt elkapkodtam. Egyedül voltam, és a boltos esküdözésével meggyőzött, hogy azt a kurtá-pádzsámát, amelyet később kétszázért vettem meg, négyszázért adja. Ez már lealkudott ár volt, mivel eredetileg ötszázhetvenet mondott, én pedig felvilágosítottam, hogy Delhiben kétszázért is kapni. Erre föl mondta, hogy nevezzek meg egy tisztességes árat. Otthon felpróbálva - mivel itt az üzletekben nem szokás - kicsinek bizonyult. Másnap a nórifáundpóliszí értelmében kicserélte, de az sem lett jó. Végül egy indiai segítségét kérve szereztem vissza a pénzt. A legközelebbi vásárlásnál is volt némi bonyodalom; az olyan érzékeny lelkek, mint én, nehezen viselik a fogyasztóvédelem teljes hiányát. Bár… az a rendőr a Rádzsá Mandín, aki puskával a vállán felpofozott egy boltost, talán mégis Kathi Attila párhuzamos megtestesülése.

A dolgok errefelé lassan történnek. Ha elromlik a lámpa, fölkeressük a bidzslíválát (villanyszerelőt). Legtöbbször azonban nincs a helyén. Ha a helyén van, nem tud jönni, mert sürgős semmit-tennivalója akadt. Amikor eldugul a lefolyó, a kollégiumi felügyelőtől megtudjuk, szerelő csak másnap lesz. Hogy érzékeltessem az ügy reménytelenségét, íme, két kép: így folyik a répakapálás szép Magyarországon - pardon: a fűnyírás és kerekezés a kies Indiában:

 

A műemlékek esetén bárki úgy érezheti, a tárcájában turkálnak - ez már nem csak udvariatlanság. Vegyük a legrégebbi mogul kertet, a Rámbágot, amelyet tegnap sikerült megtekintenem. Hazaiaknak öt rúpia, külföldieknek száz, kibúvó nem volt. Hogy viszont innen a kellemetességek felé forduljunk, a Vörös erődben más történt. Ide csak egyedül mentem, mert a többiek, akikkel a délelőttöt töltöttem, vagy látták már, vagy túlságosan kimerültek. Megtörtént a csoda! Bátorkodtam megkérni egy középkorú urat, hogy vegyen nekem belföldi jegyet. Igyekeztem elmagyarázni sovány anyagi lehetőségeimet, illetve hogy a Szanszthán hallgatója vagyok, mindezt minél helyesebben hindiül. Sikerült. Sőt, nemhogy sikerült, hanem miután sem a kasszában nem volt váltópénz, sem nálam, helyettem fizette ki a húsz rúpiát. Végül tizenhetet sikerült összekaparnom, majd átnyújtottam. Ezzel azonban még nem jutottam be. A jegyszedő bácsikák azonnal a karom után kaptak, mint valami mocsári hínárlények. És akkor kimondtam a varázsigét, tökéletesen: Mẽ Kasmír szé ájá hú̃. Egy töredékmásodpercig megmeredt, majd éreztem, amint lesiklik a kacs.

Az erődben tett látogatásom után meg akartam nézni az Agra Fort pályaudvart, mivel történelmi épület, illetve mivel úgy gondoltam, nem ártana némi előzetes értesülés a vonatok használatához. Nagyot kellett kerülni, mivel az állomás éppen az erőd bejáratával ellentétes oldalon található. Miközben bandukoltam a Jamuná-menti gyorsforgalmi út szélén, lefékezett mellettem két fiatal motorjukkal, és mondták, hogy üljek fel, elvisznek a kereszteződésig. Ez a második ilyen alkalom volt. Még az első héten fölkerestem egy vaidját (ájurvédikus orvost) a kiütéseim miatt, de előtte megkérdeztem egy tanárunkat, aki állítólag értett az ilyesmihez, hogy van-e valamilyen ötlete. Mondta, hogy hová forduljak, és hogy a Szanszthán igazgatója arra lakik, indulni is készül, majd ő autóval elvisz. Fölkísért az irodájába, majd még bóbiskoltam úgy háromnegyed órát, míg az igazgató úr befejezett egy rendkívüli mértékben fontos beszélgetést néhány kollégájával. Mikor az orvoshoz értünk, megkérdezte, hogy meghívhat-e előbb teára. Köszönettel elfogadtam, és vagy fél órát beszélgettünk, miközben küzdöttem a ventilátor szelében valahány tálba markolásnál folyton elrepülő láí (pattogatott rizs) elfogyasztásával. A vendégség végeztével nagyon barátságos fia motoron elvitt az orvoshoz, ott kisegített, ha valamit nem értettem, majd még egy hosszabb darabon a kollégium felé is elhozott.

Visszatérve az állomásra, az információs pultnál a bácsika nagyon segítőkészen magyarázott nekem a vonatközlekedésről mintegy negyed óráig, noha bradzsos tájszólásából éppen a lényeget nem értettem meg. Ezután megnéztem a jegyelővételi pénztárt, ahol rövid úton ismeretséget kötöttem egy benáreszi fiúval, aki készségesen elmondott mindent a vonatokról, és többször ujjongásban tört ki, amiért tudok hindiül. Ágrában tanul, ezért címet is cseréltünk. Ez a közvetlenség, amelyet az idegenek irányában tanúsítanak, általános. A helyi diákok étkezőjében is szemvillanás alatt találtunk érdeklődő beszélgetőtársakat.

Hogy valamennyire végezetül mentsem a boltosokat, egy kellemes tapasztalatom is volt már. Amikor banánt vettem, megkérdeztem, hogy, ugye, harminc, és már folytattam is azzal, hogy tudom én, a külföldieknek minden drágább. Megdöbbenésemre mondta, hogy húszba kerül. 

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

http://indiaazindia.blog.hu/api/trackback/id/tr711379414

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.