HTML

India... az India!

Már egy ideje Indiával kelek és fekszem. Volt már néhányszor, hogy Indiában keltem és feküdtem. Reméltem, nem kell sokat várni, hogy újra így legyen. És itt vagyok újra :) A blog régebbi bejegyzései közt megannyi útleírást, az újabbak között véleményeket, kultúrtörténeti és irodalmi írásokat, fordításokat is talál a Kedves Olvasó. Őszintén remélem, úgy érzik majd, nem sok másik olyan forrás akad, amely ilyen rálátást kínál napjaink Indiájára.

Hirdetés

Facebook

2009. november 24. पेतॅर

Vérmérséklet

A legutóbb azzal fejeztem be, hogy az indiaiak könnyen ismerkednek, és eddig is többször utaltam már arra, hogy külföldi lévén irányomban különös érdeklődést mutatnak, főleg miután hindiül szólok hozzájuk. (Ez utóbbi nem árt, különösen amikor hallom, a saját hanghordozását teljesen meghazudtolva micsoda gyomorforgató mézesmázossággal tud egy riksás "Hello"-t köszönni, ami mellől szinte már csak egy "little young man" hiányzik; mindjárt más a helyzet, ha odavágok egy "kjá bát?"-ot: akkor már lehet tárgyalni.) Arra gondoltam, tágabban is beszámolhatnék a vérmérsékletükről, még ha sokkal összeszedettebben és többet is lehetne mondani az alábbiaknál.

Az utca életében az indiaiak két nagyon ellentétes tulajdonságot képesek rendkívül jól összebékíteni magukban, s ez a - legalábbis látszólagos - nagy léleknyugalom, a másik pedig a legkevesebb hangos szóváltással induló, időnként üvöltözésig fajuló kirohanás; azt hiszem, az átmenet viszonylag kevés.

A toleranciaküszöbük különböző kérdésekben egészen máshol van, mint odahaza. Vrndávanból visszafelé előbb utóbb arra lettem figyelmes, hogy a vezető magából kikelve üvöltözik, s először nem is értettem, miért. Valószínűleg a túloldalon ülő fiatalemberrel beszéltek valamit, mire a riksás nagy hangon s vagy tíz percen keresztül tudatta a véleményét a pakisztáni vezetők és az Aligarhi Egyetem veszélyességének kérdésében. Egyúttal ebből az is kiderült, hogy egy-egy riksás is minden bizonnyal követi a politika eseményeit. Nem kell azonban a politikáig menni, hiszen ahogy a legelején írtam, pár fillérért is képesek vitába szállni, amiben már én is csatlakoztam hozzájuk. Ellenben megtörtént olyan eset is, amikor stoppolni próbáltam, hogy félreértve az illető nehezen értelmezhető fejmozdulatát, fölültem mögé a motorra, majd miután közölte, hogy ez így nem lesz jó, különösebb értetlenkedés nélkül távozott; vagyis egész máshogy viszonyult a történéshez, mint az otthon várható lett volna, nem beszélve arról, hogy itt nem ördögtől való gondolat valaki ilyen irányú segítségét kérni, még ha nem is mindenki készséges.

A távolsági buszon mindenféle árut lehet szállítani, amely, még ha szűkösen is, de bezsúfolható, s szó nincs arról, hogy külön jegyet kellene váltani. Legújabb ismerősöm, aki Ágrá és Mathurá között egy kistelepülésen vegyesboltot tart, a busszal hozza az eladnivalót valamelyik városból. Ha szűkössé válik a tér, mindenki alkalmazkodik, s olyan nincs, hogy még egy valakinek ne lehetne helyet szorítani. Szerencsére a személyes tér nem léte nem szokott zavarni, csak szélsőséges esetben, s ez Indiában igencsak kapóra jön. Különben pedig mindenki éli a maga életét, vagyis a keresztbe beszélés és különböző ügyek hangos megvitatása egyáltalán nem zavarja a feleket. A vonaton mutatkozik meg az alkalmazkodni tudás leginkább, a kocsi bejárati részében a földön pokrócba bugyoláltan alvóknak sem kell aggódniuk, hogy keresztülgyalogolnak rajtuk.

Amikor az emberek végzik a munkájukat, csendes beletörődéssel és elmélyedéssel teszik. Ha például valaki megkérdez egy boltost az útirányt illetően, aki éppen szorgosan ül portékája előtt, olyan mintha egy pár pillanatra szüksége lenne, hogy befejezze ezt az elfoglalt üldögélést, s a problémára tudjon összpontosítani. A még mindig javítás alatt álló és valószínűleg már soha el nem készülő vízmelegítő kapcsán mondhatom, hogy a kollégiumi felügyelőt mintha egyenesen munkája gravitása, s az arra való folyamatos ráébredés akadályozná olyan csip-csup ügyek intézésében, amelyekre én naiv tőle várnék megoldást. Nem csak ő vagy a vardan, de általában a már tekintélyt nyert emberek szívesen mutatják helyzetüket méltóságteljes (avagy lelassult) incesszusukkal.

Amikor éppen nem dolgoznak, nagyon tudnak ünnepelni, nem beszélve a mostanság gyakran látott esküvői menetekről. Érdekes, hogy India nem latinos temperamentumú ország, a szambát valahogy nem ide találták ki, mégis, a hangulat sokkal felpezsdítőbb, mint otthon, s ez nyilván annak tudható be: az emberek kapcsolatban vannak egymással, nincsenek beszorulva a lépcsőházakból nyíló kis fiókokba. Nehezen tudom elképzelni azt az időt, amikor a születésnek meghatározó szerepe volt itt, hiszen ma nem látszik, hogy legalábbis a hétköznapi érintkezésben bármi kötné az embereket egymással szemben. Mindenki közvetlen és tudatában van a másik jelenlétének – a sorban állást leszámítva. Már kicsit összefacsarodott a szívem, hogy milyen lesz otthon reggel hétkor az igen rokonszenves, együttműködő és munkáját szívvel-lélekkel ellátó jegypénztárostól bérletet venni. Vajon otthon megkérdezi a közértes, ha két hétig nem én megyek vásárolni, hogy hol maradtam annyi ideig? Nem igazán.

Mint mindenhol, a gyerekek nagyon élénkek és vidámak, s mivel már korai időtől fogva feladatuk segíteni a család munkáját, gyakran ott találni őket a felnőttek oldalán. A vrndávani riksás mellett, ha jól vettem ki, az egyik tíz év körüli unokaöccse töltötte be aznap a kikiáltó szerepét, s szemlátomást nagyon élvezte. Kedvenc édességesemnél is van egy kisfiú, estefelé rendszerint ő szolgál ki engem, s nagyon gyakorlottan végzi a dolgát. Kislányokkal azonban, már-már magától értetődően, csak nagy ritkán lehet ilyen körülmények közt találkozni, hiszen ők már kiskoruktól kezdve a színfalak mögött töltik idejüket az anyjuk mellett.

A nők visszahúzódók. Noha itt nincs meg az iszlám országaira jellemző erőltetett elszigetelés, az eltelt ezer év nem múlt el nyomtalanul, s a nagyvárosi környezettől eltekintve a nők magukénak érzik, hogy a házon kívül elkülönüljenek az ellenkező nemtől. Az olyan munkakörben dolgozó nők, akik - mint például egy vasúti pénztáros (ami itt illő megjelenést kívánó munkakör) -, folyamatosan kapcsolatban állnak férfiakkal is, bár elegánsak, jól láthatóan nem az ügyfeleiknek öltöznek föl. Megy a televízióban egy mellrák ellenes kampányhirdetés, amely azt emeli ki - miközben a mindennapi tevékenységeik közepette a száríjukat vagy dupattájukat igazgató hölgyeket mutatnak -, hogy legalább maguk előtt ne rejtsék el nőiességüket: a dupattáját a tükör előtt rendezgető nőnek egyszer csak visszaszól a tükörképe.

Amennyire szemérmesek a nők, s húzzák némelyek az arcuk elé a szárí végét, ugyanannyira nem jelent gondot a kisebb, illetve nagyobb ügyek intézése közterületen. Egy darabig fintorog a járókelő - kész csoda, de a helyiek be-befogják az orrukat egy ”kijelölt” vagy talán inkább ”megjelölt” illemhely előtt -, de végül is kénytelen beismerni, hogy nem mindig lehet időre elérni egy megnyugvást jelentő ajtót, a boltoknak nincs ilyen felszereltségük, s ekkor bizony tenni kell valamit. Az MG Roadon van ugyan néhány mellékes helyiség, amely teljesen elfogadható, de ugye nem kell mondanom, mekkora új otthonom. [By the way, Benáreszben a Csauk nevezetű fő kereszteződésben a rendőrőrs kerítése melletti csatorna fölött alakítottak ki szulabh szárvdzsanik saucsálajt a maga kis beállóival. Hogy szulabh az már egyszer biztos.] De hát mindez a természet része, így az itteniek nem izgatják miatta magukat, s meglehetős diszkrécióval képesek túllendülni a kihívásokon.

A kérlelhetetlen makacsságnak eddig háromszor voltam tanúja. Az első eset az ősidőkben, a kurtá-pádzsámáim vásárlásakor tanúsított eladói hozzáállás volt. Másodjára a benáreszi úton, amikor az állomásfőnök kerepek-perec közölte, hogy azzal a fecnivel felejtsem el az utat, és a továbbiakban nem érdekelte, mi történik velem. Végül tegnapelőtt. Tegnapelőtt este moziban kellett volna ülnöm, de idő előtt hazaértem onnan; öröm az ürömben, hogy a vardan, aki már egy hete nem járt erre, tíz percre utánam jött ellenőrizni, hogy mindenki megvan-e. Tudniillik pénteken megvettem a jegyemet vasárnap estére a legjobb helyre 75 jó ind rúpiáért. Megnéztem volna a kapott jegyet ösztönösen, de az esti utcán nem láttam rendesen az elmosódott bélyegzőt. Semmi gond, mi történhetne. Az adott időben be is mentem a moziba, helyet foglaltam a meglepően kényelmes ülésen, majd elkezdődött a Kurbán. Hihetetlen: egy terem van, de az erkélyen háromszázan, a földszinten talán kilencszázan férnek el, a nézőtér teljesen tele, s amikor az első kockákon megjelennek a főhősök, hangos tapsvihar és éljenzés.

Már lement öt perc, és egyre jobban élveztem, amikor is megjött a helyemre egy család. A torchman - aki a későket a helyükre kíséri - közölte, hogy a jegyem nem aznapi, és takarodjam kifelé. Leültem az ajtó mellett a lépcsőre, de a figura nem viccelt. Amikor lekísért magyarázkodásom közben a pénztárhoz, megjelent egy alak, aki a pénztárosok főnöke lehetett, ötvenöt év körüli férfi. Állította, hogy át akarom őket verni, és hogy vagy megveszem a jegyet, vagy eltűnök. Amikor kimondta, hogy ez „fráidé ká tikat”, leesett a tantusz. A pénztáros fél méterre az ablaktól, miután itt a sorban állás nem létező fogalom, ha csak nem nevezzük annak a lökdösődést és a másik letaposását, ha hallotta sem értette meg töredékmásodpercben odakiabált óhaj-sóhajomat, azaz hogy ravivár, vagyis hogy „szandé”, ami annál valószínűbb, mivel a jegy átadásakor annyit ugyan mondott, a film „sziksz thartí”-kor kezdődik. Sokáig éljen a diglosszia és a kódkeverés – saradám satam pasjatám!

Mellettem álltak a jegyszedők, és az egyikük pontosan tudta, hogy az ép jegyet pár perce kezelte, tehát világos volt, hogy pénteken biztosan nem láttam a filmet, de miközben sunyított, már meg is gyanúsítottak, hogy nem a kasszánál vettem a jegyet. Valóban, egy idegen megjelenésű kurtás alaknak biztosan az lehet a legnagyobb szórakozása, hogy jegyet hamisítson meg blicceljen, és fel sem merül a főnökben, hogy esetleg az alkalmazottja tévedett. Végül közölte, hogy előbb kellett volna megnézni, mi áll a cetlin. Hát tényleg, való igaz; esetleg nem ártana egy rendes lámpa a pénztár előtt. Különben pedig természetesen elképzelhetetlen, hogy egy ezerkétszáz fős teremben jusson még egy hely nekem a lépcsőn. Egy szó mint száz, felrobbant a fejem, és első ízben próbáltam ki élesben, hogyan kell hindiül ordítva nyílt verbális erőszakot alkalmazni, miközben hozzávágom a jegyet az ipséhez. Ezek után persze nem valószínű, hogy gyakran megyek majd arra…

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

http://indiaazindia.blog.hu/api/trackback/id/tr11549516

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.