HTML

India... az India!

Már egy ideje Indiával kelek és fekszem. Volt már néhányszor, hogy Indiában keltem és feküdtem. Reméltem, nem kell sokat várni, hogy újra így legyen. És itt vagyok újra :) A blog régebbi bejegyzései közt megannyi útleírást, az újabbak között véleményeket, kultúrtörténeti és irodalmi írásokat, fordításokat is talál a Kedves Olvasó. Őszintén remélem, úgy érzik majd, nem sok másik olyan forrás akad, amely ilyen rálátást kínál napjaink Indiájára.

Hirdetés

Facebook

2010. január 31. पेतॅर

Ízlés és hasonlók

Remélem mindenki kellemesen elfáradt az utazgatásban. Arra gondoltam, vázolhatnám a tágan értelmezett kortárs ind esztétika alapvonalait—, vagy ha ez túl soknak hangzik, akkor úgy mondom, itt azzal foglalkoznék, mi szúr szemet, ha valaki körbenéz a mindennapokban, milyen a külsőség. Nem biztos, hogy túl összeszedett lesz, de volt néhány megosztanivaló részlet, amelyet jobb híján ide zsúfoltam be. Az érzelmi hozzáállást külön, a mozi világával és a tévé műsorával összefüggésben érdemes megvizsgálni.

India nagyon színes ország: vallásilag, történelmét tekintve, az emberek bőrének sok árnyalata szerint, illetve azért, mert sokféle színű festék van benne. A kallósok a művi festékek gyártóival egyetemben értik a dolgukat, s régtől foga mindenféle villogó színben pompázó kelmét tudtak előállítani. Jelenleg mind a két útikönyvem meghatározó színe az élénk rózsaszín, az angol új kiadásának tetején egy rózsaszín turbános férfit láthatunk. Ez nem csak szerkesztői ízlés, tényleg láttam már ilyen turbánt a valóságban is ittlétem alatt. A ruhákról szóló bejegyzésben nem tértem ki túlzottan az anyagokra, csak annyit jegyeztem meg, hogy különösen szeretik a felvarrókat. Ezek lehetnek a kínai gépsorokról származó sárkánymotívumok, vagy dadaista szülemények, a lényeg, hogy mindenekelőtt a farzsebeket díszítik ki. Azt hiszem, ennek Európában most nincs nagy divatja a hétköznapi férfiviseletben. Az olcsó szárík aranyflitterein már meg sem lepődöm, a színválasztáson esetleg jobban. Kedvelt párosítás az egymást meglehetősen ütő rikító rózsaszín és kék, mi több a Szárnáthban látott méregdrága darab is ilyen volt. Máskor a modern minta nem annyira geometrikus, hanem kavalkád; a különböző darabok gyakran csak mérsékelten illenek össze. Amin azonban majdnem hanyatt estem a bombayi Dóngríban, a flitteres burka. A burkát elvileg azért viselik, hogy egy nő - finoman szólva - ne legyen hivalkodó. A dolog egészen addig működik is, amíg nem pakolják tele a fekete anyagot türkizkék lógókkal és műanyag drágakőutánzatokkal.

A hajról nem gondolnám, hogy nálam utolsó kérdés, de ilyen téren az indiai férfiak verhetetlenek. Az, hogy aki őszül, vagy éppen aki nem, gondosan, vagy éppen kevésbé gondosan vörösre hennázza a haját, csak a jéghegy csúcsa. Az utca életének része, hogy a fiatal srácok időnként előkapják zsebükből a fésűt, s beigazítják fürtjeiket, mintha csak a Grease-ből pattantak volna ki. Amikor Goán voltam, három útitársam szinte megbotránkozott, amiért nem tudtam nekik hajolajat kölcsönözni, lévén az én fürdési kultúrámnak ez - mondjuk úgy - nem elengedhetetlen része. Ami viszont kimondottan tetszik, hogy itt a többség nem csak jólfésült, de jól is van nyírva, s nyugodt szívvel ülhetek be a fodrászhoz. Rengeteg a borbély és elképesztően olcsó is. Rendkívül jól dolgoznak, miközben vágógépet semelyikük sem használ, százszor ügyesebb a kezük, mint bármelyiknek, akivel otthon valaha találkoztam. Már rászoktam, hogy inkább megborotváltatom magam, mert így kisebb a valószínűsége, hogy megvágódjam: a fodrásznak nem érdeke, hogy a legkisebb hibát vétse. Nem is beszélve arról, hogy a borotválkozáshoz még a legtermészetesebb módon arcmasszázs is csatlakozik: na, erre mondják, hogy keleti kényelem. Az ember teljesen felüdülten távozik.

A televízióban a reklámok nagy hányada foglalkozik szépségápolással a selymes szappanoktól a kábító tusfürdőkig. A kedvencem a korpásodás elleni sampont bemutató, amely a hidegben is végi a hajat: a reklámban egy tudósítónőt láthatunk behavazott tájon, fúvó orkánban; no comment. Írtam, hogy az itteniek mindig fehéredni szeretnének, így egy másik hirdetés azzal rémíti a szebbik nemet, hogy most választhatnak, megelégszenek-e a sima, közönséges white-tal, vagy nem adják alább, mint a pinkish white; ugye nem kell mondanom, hogy a különbség nem lesz túl látványos… A mindenféle bőrhibák eltűntetésére is sok klinika kínálja magát, és az egyik legalább kitermelt egy értékelhető szóviccet. Tudniillik a hálás unoka megköszöni a kezelést álló nagyinak az ajándékot: Thenk jú nání, mire az helyreigazítva így felel: Thenk jú júnání - „köszönd a görögöknek”, utalva arra, hogy a nyugati típusú orvoslást - nagyon helyesen - itt görög gyógymód­nak hívják.

Az épületek rendszerint betonból készülnek, a kisszámú bevásárlóközpontot viszont az üveg jegyében mintha a Kálvin téri rettenetekről másolták volna. Egyes kálóníkhoz látványosnak szánt kapu csatlakozik, amely szintén vasbeton, s különösen egy Bombay jellegű helyen, belvárosi környéken (közelebbről kedves Dóngrímban) tudom létezésüket nehezen értelmezni. A lakóházakat, különösen a szegényebb környékeken élénk színűre festik, a meghatározó a világoszöld, fakó piros és kék; ahogy írtam, a garázsajtó a díszítmények biztos feltalálási helye, legutóbb láttam, hogy egy-egy játékkardokkal átdöfött pajzsot hegesztettek a szárnyakra. Időnként úgy tűnik, hogy földhivatal vagy várostervezés itt nem létezik. A valóságban nyilván nincs így, de egy-egy környék kialakításában sokkal szabadabb kezet kapnak a lakók vagy az egyéni építési vállalkozók, mint az kívánatos lenne, így a közművesítés menetében vagy általában a megjelenésben akad kivetnivaló.

A színes dekoráció terepei azután a riksák és teherautók, valamint az ökrök, bivalyok és társaik szarva, vagy adott esetben nem csak szarva: találkoztam már félig rózsaszín csacsival. Ha valaki nem tudná pontosan elgondolni, hogy egy római áldozathoz hogy pingáltak ki egy állatot, akkor el kell jönnie Indiába – ahol persze a jámbor tehénkékre nem sok veszély leselkedik. De tehát a teherautók. A teherautók többségének elején van valamilyen tételmondat, mint a már említett „Dzsaj Ganésdzsí”. A hűtőrácsra időnként bajusz kerül, máskor kész ráksasza (mumus) bontakozik ki, végül is csak a sofőr képzeletének élénkségén múlik. Hátul elmaradhatatlan a cirkalmas betűkkel felrótt „blow - horn - please” vagy hasonló felirat, de találkoztam már ilyennel is: Térí má̃ ká ásírvád, „a jó édes anyád”. A riksák megjelenése egyöntetűbb, s kívül csak néha tűnik fel egy csár bethné kí ksamatá - „férőhely: négy személy” felirat, miközben nyolcadiknak ülök be. Ülök, méghozzá gyakran színes pvc-ből és nikkelezett gombokkal kivarrt virágokra, amelyek természetesen nem képezik a szériafelszereltség részét. Az egyszerű gyári kapaszkodót szintén sűrűn váltja a hullámosra esztergált és nikkelezett fogantyú. A hangsúly mégis a kis szentképekből és füstölőtartóból álló oltáron van a szélvédő oltalmában, amely elé belóg egy valódi vagy művirágfüzér. Némelyik riksás mintha versenyezne kartársaival, hogy melyikük tudja látványosabb girlandokkal barátságosabbá tenni a járművét. A személyautók között nehezen lehet olyat találni, amely ne lenne meghúzva, vagy ne tudhatna magán néhány horpadást. Az ilyen részletkérdéseken azonban nem akadnak fönt, s a piros lámpánál nem tör ki lövöldözés, ha véletlenül elvitte valaki a másik tükrét.

A külsőségek közé tartozik a konferenciamegnyitó és állófogadás műfaja. Ilyen gyakran van, az indusok nagyon kedvelik. Tudjuk, hogy illik öt percet késni. Az indiaiak azonban sokkal inkább ötvenöt percet tartanak ildomosnak. Ha végül mégis elkezdődik az esemény, szükséges egy kórus, míg sor kerül - tudományos körökben leginkább a - Szaraszvatí-púdzsára. A köszöntő úgy lesz méltó és szép, ha mindenki szót kap, akinek szó jár. Általában tízen is kifejezik gondolataikat, miközben mindenki mindenkinek minden létező és nem létező tisztségért, rangért virágcsokrokat nyújt át, amelyet nyolcmilliomodszorra is meghatottsággal fogadnak. Egy záróesemény az esetleges díjátadóval nem marad el ettől körülményességben. – Az állófogadás, legalábbis amilyent a Szansztánban eddig rendeztek, valóban az állás és ügyeskedés jellemzi. Tudniillik hiába szólal meg a svédasztal, álló-asztalokról még egyszer sem gondoskodtak, így meglehetősen nehéz fogyasztani az ilyenkor nagyszerű ételeket, s a vendég a gólya szerepében érzi magát, aki épp a rókához megy vacsorára. – Ha van valamilyen családi esemény, összejövetel, a tűzijáték, még ha csak pár rakétáról is van szó népszerű, a kollégiumból is lehet látni ilyet néhányszor.

A konferenciákon és nem csak ott imádják az indusok a többször többméteres színes nyomatokat. Egy konferencián nyilván elsősorban az esemény fél falat betöltő címe és a szervezők felsorolása függ az asztal mögött rikító betűtípusokkal és árnyalatokban. Most, hogy az időjárás elkezdett enyhülni, az utcák tele lettek a magánházakra függesztett tavaszköszöntő műanyagposzter-jókívánságokkal, amelyeket minden bizonnyal nyomdában készíttetnek. A legbizarrabb változat azonban az, amelyeken a polgármesternek, a környéken született városi tanácsnoknak, parlamenti képviselőnek, vagy egyszerűen valamelyik híres filmcsillagnak és rokonságának kíván boldog születésnapot a rajongói tábor. Azért szokatlan ez, mert nem fizetett politikai hirdetésekről van szó, hanem tényleg sokan fejezik ki így a ragaszkodásukat. Néha egymás után sok is szembe jön, s egészen olyan érzés fog el, mintha valami bontakozó személyi kultuszba csöppentem volna.

Két barátom az utcából, Ardzsun és Vinaj, amikor mondtam, hogy tervezem írni ezt a bejegyzést, nevetve kérdezték, hogy akkor az lesz benne, hogy az ittenieknek a kudáí, ugrálás-rongálás tetszik. Mondtam, hogy elsősorban nem, de ha már ők mondták, legyen ez is. A rongálás alatt ők például a virágágyások kitaposását értették; érdekes, mert otthon ez elsősorban a telefonfülkék üvegének kitörését és a buszülések felszaggatását jelentené. Ilyen itt nincs, de a közterületek rendben tartása kétségkívül nem erős oldala az indiaiaknak. Har kóí apní khicsrí banátá he, mindenki a saját érdekét nézi, és hogy a közössel mi lesz, nem életbevágó. A fő gond a szemétszállítás megoldatlansága. Amíg nincsenek kihelyezett szemétgyűjtők közintézményekben sem (vagy közelről sem elég), amelyekből a hulladékot azután rendszeresen ürítik is, nem kell csodálkozni azon, hogy mindenki eldobálja, amit csak akar. A műanyagkorszak előtt ebből nem volt nagy gond, azonban a világ fordult egyet. A helyzet azért nem úgy fest, hogy egészen bárhol el lehet dobni bármit, mert az ember addig megy, amíg meg nem lát egy kupacot, amely már gyűlik, és ha példának okáért műanyag is van rajta, akkor attól ott válik meg annak reményében, hogy egy szemétszedő - akik léteznek - majd elviszi onnan. A lakónegyedekben a szemét egy része valamelyik foghíjtelken köt ki, de itt mégsem a szerves hulladékra kell gondolni, hanem pontosan a műanyagra.

A vasúton ennél százszorta rosszabb a helyzet. A vonaton naponta millió utasnak osztják ki az előrecsomagolt ételeket, de a kiszolgálók nem szedik idővel össze a használt pakkot, hanem minden egyes darab az ablakon át a töltés mellett köt ki. Azért is nyomasztó ez, mert úgy tűnik, központilag éppen ezt lehetne a legkönnyebben orvosolni. Ehelyett azonban az illetékesek a néhány évig visszatérő kullart, égetetlen agyagcsészét megint műanyag- és papírpoharakra cserélték. A minap olvastam egy cikket, amelyben az újságíró szándékoltan alacsony regiszterben figurázta ki honfitársai hanyag hozzáállását, a folyóügyek közterületen való intézését, s egyúttal egy-két nyugati példával igyekezett illusztrálni az ezzel ellentétes ottani hozzáállást. Nem kell tehát azt gondolni, hogy a szemétkérdés itt senkit nem zavar, de amíg a kormányzatnak olyan fontosabb kérdésekkel kell foglalkoznia, mint a népesség tisztaivóvíz-ellátása, addig a szükséges támogatás várat magára.

Jobban megismerve az indiaiakat, úgy látom, amennyire a társadalmuk a hagyományok mentén halad, annyira készek az újításra személyes életükben, és végül is az egyéni konfliktusaik mindig a saját kereteik tágításában gyökereznek. Teszem azt, a tengerparton nem divat a bikini, de azért nincs akkora nyomás, hogy minden fiatal lányt visszariasszon. Hagyományosan nem divat a szerelmi házasság, de a középosztály gyerekei, akik más városban tanulnak, ott találják meg párjukat; két-három éve a Szanszthán két belföldi diákja összeházasodott, s a tanárok nem rosszallással emlegetik az esetet, hanem fátyolos szemmel, mintha örülnének is, hogy a mai fiatalok már merik máshogy csinálni. – A legtöbb újítás azonnal megjelenik az országban, nem felejtem el, hogy Dávid Kriszti mesélte, Indiában előbb látott egy bizonyos durex-terméket, amelyet otthon csak később mutattak be.  Imádják az újabbnál újabb kütyüket, egy-egy nagyvárosban csak úgy dongnak a tech-üzletek környékén. Az újdonságokat mindenki elsőnek akarja kipróbálni, s aztán nagyon boldogok tőle. Szerintem nagy pozitívum, hogy apró dolgoknak is sokan tudnak örülni.

Általánosságban az indiaiak szépérzékéről azt mondhatom, hogy mindig az új, a figyelemfelkeltő, a csillogó-villogó érdekes, s annak ellenére, hogy büszkék hosszú történelmükre, sokkal kevésbé vannak a múlthoz láncolva, mint Európa. – Jókedv gyanánt itt összegyűjtöttek egy-két fotót, amelyhez a felvezető szöveg: „Néhány kép az országból, amelyek láttán biztos elfogja a nevetés, de talán a szégyenérzet is. Döntse el Ön!” Az én kedvencem a hatodik.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

http://indiaazindia.blog.hu/api/trackback/id/tr261717694

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.