HTML

India... az India!

Már egy ideje Indiával kelek és fekszem. Volt már néhányszor, hogy Indiában keltem és feküdtem. Reméltem, nem kell sokat várni, hogy újra így legyen. És itt vagyok újra :) A blog régebbi bejegyzései közt megannyi útleírást, az újabbak között véleményeket, kultúrtörténeti és irodalmi írásokat, fordításokat is talál a Kedves Olvasó. Őszintén remélem, úgy érzik majd, nem sok másik olyan forrás akad, amely ilyen rálátást kínál napjaink Indiájára.

Hirdetés

Facebook

2010. december 19. पेतॅर

हृदयचोर

A szívtolvaj, a ’szívek elrablója’ az indiai költészet egy fordulata. Már hosszú ideje az utolsó bejegyzésnek ezt a címet szánom. India ugyanis egy életre rabul ejtette a szívemet. Többé nem pusztán egy ország, amelyről tanulok, amelynek a műveltségével l’art pour l’art igyekszem ismerkedni. Egy ország, amelynek a fiatalságom talán legszebb idejét köszönhetem — talán, hiszen őszintén reménykedem, hogy lehet még az életemben ennyi örömmel teljes, szabad és lehetőségekben gazdag időszak, egy olyan időszak, amelyért már érdemes volt megszületni.

Már az első egy-két hónap után úgy gondoltam, hogy az életemben most érkezett el egy esedékes nagy változás. Gondolom, a többségnél ez a munkába álláshoz kapcsolódik. Nem gondolom, hogy ez a közeljövőben bekövetkező fordulat rám ne lenne majd hatással, de alig hiszem, hogy olyan gyökeres változást tudna előidézni a világlátásomban, mint ez az egy év, amelyet sok szerető baráttól körülvéve, de mégis egyedül töltöttem a világ másik felén, tele idővel csak arra, hogy szemlélődjem. Indiai tartózkodásommal lezárult a gyerekkor, és elkezdődött a felnőtté, már csak azért is, mert ott mindenki annak kezelt. Korábban az egyetem végéig láttam előre, utána elveszett a radar jele, most viszont már úgy érzem, hogy India előtt véget ért valami, és a most már a hosszabb folytatással egybetartozik.

*

Mindenekelőtt kiderült, hogy a Föld gömbölyű. Hogy a híradó elején nem mindig Európánál áll meg a golyóbis forgása a szignál végén, de még csak nem is Amerikánál. Hogy India és az úgymond fejlődő országok nem csak néhány napos álomnyaralások emlékeiben, és vonatbalesetekről szóló, a szegénység képeit mutató híradásokban léteznek. Kiderült, hogy van, ahol a nyugati kultúráról ugyanannyira torz kép él, mint amennyire viszont. És hogy a kölcsönös megismerés, a nyitottság egymás iránt le tudja bontani a helytelen beidegződéseket. A jövőben a magam terében mindenkit a megismerésre és elfogadásra igyekszem majd hívni. Ha a világ ennyivel is jobb lehet, legyen; korunkban, amikor az emberiség „összeköltözött”, anélkül, hogy kiismerte volna a másikat, erre égető szüksége van.

Mindenhol vannak szélsőséges hangadók, akik megindokolhatatlan módon zengik a saját vélt vagy valós, belsővé tett vagy külsőségként elfogadott hagyományaik elsőbbségét a másokéi rovására. Ha ezekkel nem foglalkozunk, a saját tapasztalatom szerint az európaiak és észak-amerikaiak akkor is felfuvalkodott és beképzelt népek, ha másokhoz nem, legalább az indiaiakhoz képest biztosan, ezt sokszor tapasztaltam a saját bőrömön kint. Nemrég voltam itthon moziban, és miközben az előzeteseket néztem, szíven ütött a nálunk (is) vetített filmek erőszakossága. Azt hiszem, három film reklámjában hangzott el valamilyen megfogalmazásban mint a főhősnek adott tanács: tudd, hogy te uralod ezt a világot. Azon kezdtem gondolkodni, hogy ez az ártatlannak tűnő, a magabiztosságot növelni látszó nézet hogyan eszi bele magát gyermekkortól fogva a nyugati emberbe. Aki felnőttként, akármilyen rendű és rangú legyen, a saját közvetlen környezetében énközpontú lesz, idegenekkel szemben pedig fenn hordja az orrát - minél idegenebb az illető, annál magasabban -, miközben a saját hiányosságait észre sem veszi.

Ilyen saját hiba a kultúrkörünkben fokozottan meglévő erőszakosság. Mindenhol minden korban voltak háborúk, Afrikában néhány év távlatában is történtek, történnek népirtások, de van kasmíri konfliktus (gyarmati háttérrel, jegyzem meg), vannak naxaliták és maoisták (a kommunizmus kiagyalása után, jegyzem meg), azonban azt mégsem lehet letagadni, hogy Európának sikerült kitermelnie két világháborút a holokauszttal, amelyek nevében a ’világ-’ azt jelenti, hogy területileg piszlicsáré országok ostoba helyi jellegű vitáikból eredően habozás nélkül lőtték egymást a világ négy sarkában, helyi erőket is bevonva egy számukra jelentés nélküli vitába. Úgy tűnik tehát, hogy senki nem kapta föl a fejét nálunk nagyon, amikor arra a civilizált keményített fehér gallérra egy kis vér fröccsent. Amikor megadták a zöld jelzést, hogy most lehet gyilkolni, akkor mindenki, aki a döntéseket hozta, megfeledkezett az operalátogatásról és elment gyilkolni. – Indiáig kellett mennem, hogy a közeli barátaim románok és bulgárok legyenek; meglepetve tapasztaltam, hogy annyi kilométerre hazulról a Közép-Európát aláásó kirekesztő sztereotípiák, amelyekre itthon sokan a világlátásukat alapozzák, annak látszanak, amik: szégyenletes butaságnak. Indiában a tisztán etnikai alapú gyűlölet nagyok kevéssé van jelen.

Nemrég még a fehérek azt hitték, hogy az övéké a civilizátor szerepe, és azt vallották, hogy ez a szerep elkerülhetetlen, a végzet, vagy egyenesen az Isten erre jelölte ki őket. A helyzet néhány évtized alatt változott valamelyest. A korábbi gyarmatok gazdasági önállósodását, majd fejlődését nem lehetett nem figyelembe venni. Azonban az olyan kérdésekben, mint mondjuk az üvegházgáz-kibocsátás szabályozása, a nyugat hangvétele a korábbi. Most, hogy végre sikerült rájönni egy baj meglétére, amelyért egészen a legutóbbi időkig az iparosodott Európa és Észak-Amerika volt felelős és jelenleg is felel nagyrészt, megint a felvilágosult szerepét játssza, akinek feladata meggyőzni a „lassan kapcsoló” fejlődő országokat a jó ügyért való megmozdulásra. Az, hogy a nyugat még a demokráciát is igyekszik elvinni oda, ahol nincs (egy kis olajért cserébe), igazán gavalléros.

Ahhoz képest, hogy Magyarországon többször hallottam: „de azért mi mégis egy fejlett térség vagyunk”, meglepő lehet egy nyugati számára szembesülni azzal, hogy a világ nagyobb része még akkor sem hozzá képest határozza meg magát, ha ott ahonnan ő jön, mindenki concerned és involved, és az események alakítói évszázadok óta mindent megtettek, hogy a „világ távoli pontjain” élők frusztráltnak érezzék magukat. Ha egy Macaulaynak volt valaha olyan gondolata, hogy az indiaiak majd hálásak lesznek, akkor a válasz nem: a hétköznapok embere éli világát, él néhány lehetőséggel, amelyet mások hoztak be, de teljesen jól meglenne az úgynevezett technikai, szociális és más „vívmányok” nélkül. Az is nyugati gondolat, hogy az A-ból B pontba haladó történelemhez „vívmányokra” van szükség, hogy igazán tudjon haladni az a történelem.

A vallások kérdése megkerülhetetlen, amikor az egész világ a vallási türelmetlenségtől hangos. Amikor elindultam Indiába, bármilyen kínos megvallani, azt hittem, biztos könnyebb lesz muszlimokkal beszélgetni, végül is mi ugyanabban az Istenben hiszünk, csak másképp. De mennyire másképp! Az afgán fiúk a Szanszthánban a legnagyobb érdeklődéssel kérdeztek a kereszténységről, én pedig örömmel válaszoltam, mígnem a beszélgetés során végül egyre kínosabban éreztem magam, mikor tudatosult, hogy az ő alapvetésük miatt ezt a témát nem lehet szekulárisan megtárgyalni. Hamarosan úgy tűnt, mintha kínos dolgokat mondanék: mert például micsoda dolog, hogy a Biblia nem is egy biztos szöveg, és kéziratokból ollózzák össze, „míg a Korán az egy az egyben a Próféta szava”, mondták. Nem csak az afgán fiúkkal voltam így. – Meggyőzésért persze a keresztényeknek sem kell a szomszédba menni. Szabolcs barátom szokta mondogatni, hogy gyalázatos, ami a hindú Indiában a keresztényekkel történik. Arra gondol, hogy esetenként vidéken felekezeti feszültség alakul ki és főleg a kisebbség esik áldozatul. A muszlimok előtti Indiából nem nagyon hallunk ilyenről, holott volt ott elég különböző gondolkodásmód. Szerintem nem jogos megjegyzéseket tenni, amikor az ún. hindutva vallási-politikai mozgalom türelmetlen hozzáállását a muszlimok és a valamikor képromboló, Szent Inkvizíciót üzemeltető, vagy még egymás közt is vallásháborúzó keresztények hozták be. – Én készséggel beismerem, hogy nem vagyok jó keresztény; viszont tisztelem azokat, akik szemlátomást istenfélően és legalább annyira erényesen tudnak élni, mint azok, akik magabiztosan osztogatják a tanácsokat a „helyes vallásosságról”, anélkül, hogy ők megélnék azt, ebben követnék a másikakat.

*

Olyan ember vagyok, aki mindenben a jót igyekszik meglátni, és a sérelmeket talán a kelleténél könnyebben is elfelejti másoknak. Így az élmények hatása alatt hajlamos vagyok rá, hogy Indiát eszményítsem, de nem akarok egyoldalú lenni. Az én India-élményemet összességében tényleg a csodálat és nagyszerűség érzése hatja át, így nem is kotornám elő külön a kellemetlen élményeket, amelyek nagy része már eltűnt az emlékezetem legalján, így bizonyára nem is volt olyan fontos. Helyettem azonban más már készített egy jó összefoglalót: a http://ahovakolumbuszindult.blog.hu/ blogban az indiai magyar nagykövetség egyik gazdasági ügyekkel foglalkozó kiküldöttje írt SWOT-elemzést több részben az országról, amely az érintettség és kellő távolságtartás határáról elég kiegyensúlyozott képet ad. Néhány dolgot - minthogy a gyalogos közlekedés kifejezetten lehetetlen, sőt életveszélyes, vagy hogy tömegközlekedés nincs is, de ha van, sem nekünk találták ki - élből visszautasítok, de van benne számos igazság. Kérem az olvasókat, hogy a teljesség kedvéért arra is vessenek egy pillantást.

Én egyetlen dologgal nem tudtam csupán megbékélni, és ebben sok indiai is osztozik velem: a rendőrség. Elképesztően pökhendi módon viselkednek mind egy szálig, és gyakorlatilag kivétel nélkül korruptak, csak az a kérdés, melyiknél milyen magasan van az ingerküszöb, de általában azért nem nagyon magasan. Amikor pedig az állampolgárnak szüksége lenne rájuk, akkor nincsenek sehol. Ha például valakit bankautomatánál fegyverrel kényszerítenek a felvett pénz átadására, a biztonsági őr távollétében (indiai ismerős ismerősével megtörtént; nem egyedi eset), akkor az őrsön legfeljebb arra számíthat, hogy képen röhögik, és közlik, hogy mégis mit vár, majd fogják is ők tudni, hogy ki volt az illető, ugyan már, ilyen naponta történik, mit hőzöng itt… Amikor rendőrségi igazolás kellett az ellopott sim-kártyám pótlásához, kétszáz rúpia ellenében minden további nélkül adott rá pecsétet az a szemétláda zsernyák. Bár minden sarkon áll egy rendőr, a 2008-as bombayi merénylet is azért következhetett be, mert az indiai közeg jobban ért a markolattal ellátott bambuszdorongjával elpáholni valakit változatos, de sokszor egyáltalán nem kielégítő okoknál fogva, mintsem kezelni a félelmetes, viszont már nem is mindig működőképes, a vállukon fityegő régi puskákat. Egy kisbolt tulajdonosának vagy egy szegénynek az életében az önbíráskodó és időnként bűnbandaként működő rendőrség valós félelem, de még a középosztálybeliek is kerülik őket. Akinek viszont van pénze, az akármit csinálhat velük.

*

Most rátérhetek arra tételesen, mivel lettem gazdagabb. A lista nem lesz teljes, ugyanis a magánjellegű eseményeket, amelyeket elsőként lehetne említeni, - ahogy eddig is - mellőzni fogom.

Megtanultam önállónak lenni. Ennek persze vannak bizonyos keretei. Indiában egy diák, különösen egy az adott környezethez képest több lehetőséggel ellátott diák önállóságának keretei mások, mint itthon lennének, de mégis. A kollégiumban nem kellett étkezésről külön gondoskodni, még ha az olyan is volt, amilyen, és ha nem Ágrában tartózkodtam, akkor is a legnagyobb gondom a megfelelő dhábá vagy étterem kiválasztása volt, ahol elém tették a főtt ételt. A pénzzel - amelyet egyelőre nem én kerestem meg - biztosan okosabban tudok bánni; különösen a takarékosság mellett, Indiában nem szenvedtem hiányt semmiből, sőt az apróságokat tekintve messze a magyar hétköznapok szintje fölött élhettem; soha nem kellett gondolkozni, ha megkívántam egy nassot, édességet vagy még egy pohár gyümölcslevet, megengedhetem-e. A kollégium egyébként alacsony komfortfokozatát kényelmesebbé tehettem azzal, hogy csak a fehérneműt mostam magam, a javát - tehát a kurtákat, a kollégiumban használt pólómat, nagyritkán a lepedőt - elvégezte a dhóbí. Ugyanakkor az önállóságnak van számos más oldala. A szervezőkészség előremozdítására egyvégtében lehetőség nyílt. Az már természetes, hogy nem félek a fizikai egyedülléttől, és kényelmesen mozgok ismeretlen környezetben; a magányt sem volt nehéz elviselni, egyrészt mivel valaki mindig volt a közvetlen környezetemben, másrészt mert jobbára hiányzott mellőle az itthon elmaradhatatlan nyomás. Egy kemény lecke után máshogy bízom már meg emberekben. Az értékeimre is mindenhol ügyelnem kellett, ami az általános figyelmemet előmozdította. No és természetesen Indiában minden pillanatban képviselnem kellett magamat: most, hogy itthon visszazökkentem egy társadalmilag erősen behatárolt rutinba, veszem csak igazán észre, hogy az utazásaim és az állandó lakásom során is milyen folyton fennálló kihívások vettek körül egy olyan környezetben, ahol - nagy örömömre - a társadalom legváltozatosabb rétegeihez kellett lépten-nyomon idomulni.

Az esetek kisebb hányadában kellett azt mutatni, hogy különc fehér értelmiségi vagyok, a szerep, amelybe jobban beletanultam, a végtelenül kisigényű, mindenhez alkalmazkodó és beilleszkedni igyekvő diáké. Az európaiaknak és indiaiaknak kölcsönösen újszerű a másik társadalmának rétegződése vagyon szerint. Egész egyszerűen más. Összességében Indiában, ahol semmilyen előzetes meghatározottság nem volt, az ismerőseim többsége az indiai társadalomban az én itthoni állásomnak megfelelő rétegnél alacsonyabból való, ugyanakkor kétség sem fér hozzá, hogy ez belső hívásra alakult így. Ahogy mondtam, Indiában a kisigényű diákot éltem meg, és értelemszerűen az annak megfelelő helyzetűekkel létesítettem kapcsolatot. Szerencsére India esetében ez egy kiteljesítő élmény, hiszen a társadalom nagyobb részéről, az alsó középosztályról, vagy az alsó réteg tetejéről van szó. Miközben egy náluk fölsőbb állású helyi neveltetésénél és más belső korlátoknál fogva (amelyeknek egy része a magyar társadalomban is nyilván hat, más tényezők eltérnek) fogva nem lépi át a réteghatárokat, ahogy itthon különösebb ok nélkül - és nem pedig rosszindulatból - én sem tenném, addig az új szerepemben az indiaiaktól eltérően azonosítva e határt képező jegyeket, számos értékre találtam. Az említett osztályok Indiában mentalitásukat tekintve nagymértékben különböznek a magyar társadalom megfelelő szeletétől. Ez az a réteg, amely nem a vagyontalanságán búsong vég nélkül, viszont nem is lát olyan színes álmokat, mint a közép- és felső középosztály, amelyek üldözésében meghasonulhatna. Ezzel szemben egy a mindennapi érintkezésben kötetlen, jó kedélyű és hagyománytisztelő csoporttal találkoztam. Nagyon örülök, amiért más társadalmi szerepet is megélhettem, mivel így szociálisan érzékenyebb vagyok, bele tudok helyezkedni mások gondjaiba, ami a jövőre nézve hálás tapasztalat. Az értékrendszerem sokat változott ennek hatására.

Elképesztően sokat utazhattam, legalább is engem elképeszt. Nagy szerencsés gyerekkorom volt ebből a szempontból, a családom, különösen a nagyszüleim jóvoltából Európában számos helyre eljutottam, egy-két alkalommal Európán kívülre is, azonban azt kell mondanom, Indiát mint turista egyformán, vagy már jobban ismerem, mint Európát. Indiának minden nagyobb táján megfordultam, ezért úgy érzem, van módom magabiztosan nyilatkozni számos kérdésben az országról, amit - ha csak Ágrában töltöttem volna az évet - biztosan nem tehetnék, hiszen igen nagy belső változatossággal lehet találkozni. A művészettörténeti, történelmi kíváncsi­ságomat maradék nélkül kielégíthettem. Az utazásaim jelentős részét egyedül éltem meg, ami kötetlen lehetőséget adott az adott vidék lakosaival való ismerkedésre, véleményük megismerésére. Indiában valóban a hindí az összekötő nyelv, amelyet a többség jól ért, és általában jól is beszél. Csak az év második felére jutottam el arra a szintre, hogy egyes a hindíhez csak közel álló, de nem azonos, vagy egyenesen más nyelvet beszélők egyes hibáin és is ugyanúgy mosolyoghassak magamban, mint időnként a tényleges hindí-beszélők rajtam. Történeti szempontból egyértelműen, de azt hiszem, az egyéni emberek szintjén is az indiaiak általában sokkal kevésbé soviniszták a nyelvüket tekintve, mint az európaiak. Nagyon kevésszer volt olyan, hogy valaki nem bírta megállni, hogy kijavítson. Az pedig, hogy sokszor csak a hindít második nyelvként beszélőkkel értekeztem, hozzájárult nyelvtani hibák tudatosításához, illetve megengedte, hogy minden feszélyezettség nélkül társalogjak, így ha nem is mindent ismerő, de rutinos beszélővé váljak. Ilyen szemszögből is a helyben való tanulás nagyon sikeres lehetett. Remek szolgálatot tett, hogy a kezdet kezdetétől vezettem szószedetet, ezért nem sikkadt el sok olyan ”trükk”, amit csak ”ellesni lehet”.

A sok utazás mellett a személyes szükségleteim apránként a minimumra apadtak, és amikor hazaérkeztem Európába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy mennyi tárggyal vagyunk, vagy éppen a szobámban pihenő rengeteg mindenre gondolva: vagyok körülvéve, amelyek adott időre teljesen a látómezőmön kívül kerültek. Érdekes, hogy az egy év alatt elmaradhatatlan társam, a fényképező most csak néha-néha kerül a kezembe. A telefon és számítógép és kiegészítőik ott is nélkülözhetetlenek voltak. Ezen kívül alig pár személyes tárgyam volt. Az itthonról vitt ruhák közül szinte soha semmit nem vettem föl. Azt kellett csak biztosítani, hogy mindig legyen egy váltás szenes vasalótól ropogós kurtá-pádzsámám, a híres papucsom vagy szandál. Ezeken kívül a piperecikkek, törülköző. Vödör és pitli a mosdáshoz mindig volt helyben. Amikor eljöttem Ágrából, különös volt a több mint nyolc hónapja ott heverő bőröndömet előhúzni az ágy alól, de persze másképp, mint amikor még az elutazás előtt itthon próbáltam végiggondolni, hogy egy kofferbe és egy kézitáskába hogyan lehet az életemet belezsúfolni. Jövőre már csak egy nagyobb kézitáskával megyek majd. Amennyire tehát kényes voltam kisgyereknek, annyira kevés dolog képes már zavarni egy Indiában eltöltött év után, az alkalmazkodó készségem sokkal előrébb jár, de egyszerre öntudatosabbnak is érzem magam, jobban tudom, hogy mire van szükségem igazán. A jövőben minden bizonnyal könnyebben viselek el nehézségeket, amelyek e nélkül a tapasztalat nélkül mellbe vágnának.

A világ minden tájáról érkezett lányokkal-fiúkkal tanultam együtt, és sokuknak a gondolkodását megismerhettem. Már írtam, hogy a bolgár lányokkal, Rálicával és Denicával, és Cristiannal, a román fiúval jól összebarátkozunk. Kár, Dhanandzsajjal csak azután, hogy közösen töltöttük be a konyhafelelősi tisztséget, pedig miután a zárkózottsága megszűnt, nagyon jó társaság lett. Szorosabb kapcsolatban voltam még Vivékkel Mauritiusról. Nagyon meghatódtam, amikor a vége felé azt mondta, nagyon örül, hogy megismert, és hogy Dhanandzsajt és engem tart a legközelebbi barátjának az évfolyamból. Delhiben a búcsúestéjüket, ahol ott volt Karunának, honfitársnőjének az édesanyja is, aki rövid látogatásra eljött Indiába Mauritusról, velük töltöttem. Később írta, hogy nagyon köszöni a közös vacsorát, és igazán jó esett neki; egyikünk sem fogja elfelejteni. A csoportunkból még a japán Erikóval és a szintén srí lankái Udáríval beszélgettem sokat. Voltak, akiktől nyelvi akadályok miatt nem tudhattam meg többet a hátterükről, de mindenki hozzájárult a csapat sokszínűségéhez, amely tudatosította bennem, hogy Európán és Indián kívül, amelyeket már közelről ismerek, még és még mennyi nép és nézet él, és a legjobb, amit tehetünk, hogy érdeklődéssel és megbecsüléssel fordulunk a másik irányába, felfogva, hogy másoknak éppen a mi bizonyos szokásaink különösek vagy különcök. Az olvasók közül - gondolom - még nem mindenki élte át, hogy egy (az európai nézőpontból külön műszóval) vegetáriánus asztaltársaságnál belül úgy érezze az ember: az, hogy ő már valaha evett húst, pláne marhát, felér a kannibalizmussal.

Nagyon fontos azután maga a nyelvtudás, mint olyan. Nyilván ejtek hibákat, és mivel nem az anyanyelvem, ezért mindig lehet majd felejteni, illetve újabb magaslatot megcélozni. De megtanultam. Azt gondolom, és talán akik tényleg ismernek, azok is, hogy a saját teljesítményemmel szemben mindig elégedetlen vagyok. De most nem. Erős bennem az érzés, hogy egy dolgot végre nem középszerűen tudok, erre visszajelzést pedig indiaiak adnak, akiknek a visszajelzése nélkül ilyet távolról sem merhetnék állítani. És valamit nem csak úgy tudok, hogy könyvből olvastam. A második bejegyzésben, amikor még az egész történet előttem állt, elmarasztaltam azt a tudást, amely annyi, hogy valaki ”neveket” ad olyan dolgoknak, amelyeket tulajdonképp nem ismer. És most ezt újragondolva elmondhatom, hogy most már nem csak ilyen, hanem tapasztalati tudás van a birtokomban. Kaptam egy lehetőséget, amiért rendkívül hálás vagyok, és meggyőződésem, hogy az utolsó ízig jól használtam föl.  Nagyon boldog vagyok, hogy az egyetem évei nem múlnak el nyomtalanul, nem lesznek majd egyforma emlék a korábbi idők tanulmányaival, van egy terület, amelyben olyan előrelépést értem el, amilyent az egyetemre való belépéskor szerettem volna, és valami történt, ami kiemelte ezt az időt és a legjobb fiatalságomat. Valami olyan, ami erőt ad és amire a jövőben minden szempontból erősen támaszkodhatom.

*

A visszatérés napjának, augusztus elsejének reggelén, amikor megcsörrent a vekker, mindennél fájdalmasabbnak találtam. A csomag már teljesen elő volt készítve, tisztálkodás és öltözés után nem volt más hátra, mint hogy lecipekedjünk. Ahogy a lépcső aljába zökkentünk, a portás jelzett, hogy a taxi már előállt, és fel is tűnt, amint kiléptem a sikátorba. Már világos volt, de az utcán még szinte senki sem járt. Nem volt nagy az autó, így a lábamra tekintettel én előre ültem, míg Manu hátra. Így legalább nem kellett látnia, hogy gombóc ül a torkomban. Kigördültünk a bazárból az egyik főútra, majd Új-Delhi széles és néptelen útjain a reptér felé vettük az irányt. Az elején még egymás után suhantak el az ismerős kereszteződések, és mindegyik láttára szédültem. Kiabálni akartam, amiért a sors elszakít, de nem is lett volna hozzá hangom. A gyorsforgalmi úton aztán már megkezdődött a reptéri hangulat, az a steril, parfümériáktól és drága kávézóktól megült légkör. Az előző napon nyitották meg a hatalmas új, kombinált hármas terminált, ahonnan ezután a nemzetközi és belföldi járatok egyaránt indulnak. Jövőre már a reptéri metró visz be az Új-delhi pályaudvarig. Homlokegyenest más volt a vadonatúj, huszonegyedik századi épület, mint az, ahová egy évvel korábban megérkeztem, hogy itt éljek. Biztonsági okokból a hozzátartozók csak a autós drop-off melletti, mindössze néhány paddal és a felszállásokról értesítő kijelzőkkel felszerelt, a bejárat előtt kialakított területig jöhetnek, az épületbe már csak útlevéllel és a repülőjegyfoglalást igazoló papírral lehet bejutni. Vettem egy mély levegőt, megöleltük egymást, majd bementem. Manu még megvárta, hogy föladjam a csomagomat. Nagyon sokan voltak a párizsi gépre, a számítógépes rendszer pedig akadozott, így időbe telt a művelet, de szerencsére a túlsúly senkit nem érdekelt - azért még mindig Indiában voltam -, csak a resident visa által megkövetelt regisztrációs lapomat kérte el a fiatalember, majd adott egy ablak melletti helyet. Visszaszaladtam az ablakhoz, és utolsó búcsút intettem Manunak. —

Egy tábla figyelmeztet arra, hogy a külföldieknek az útlevélellenőrzés előtt vissza kell váltaniuk a maradék rúpiájukat. Én megkíséreltem, de egyik standon sem volt kis címletű valuta, így a néhány száz rúpia nálam maradt; senki nem tett kísérletet arra, hogy elvegye tőlem. Az útlevélellenőrzés után alaposan megmotoztak, cipőt le, mindent átvizsgáltak. Az előcsarnokban kellett tenni minden kézipoggyászra azonosító címkét, amelyet itt lepecsételtek, hogy belül egy csomag se maradhasson gazdátlan. Szóvá tették, hogy az övtáskámon nincs, ezért arra még hozattak egyet. Bentről egy vezetékes Airtel kioszkról még fölhívtam Manut, majd a könyvesboltban az útikönyvek között párizsi szállásokról próbáltam valamit megtudni; utóbb végül is oda mentem, amit itt kinéztem. Ettem egy utolsó idlí-uttapam kombót, utána már el is érkezett a beszállás.

A repülőút kényelmes volt minden szempontból, mellettem egy szúrati fizikus ült, aki egy grenoble-i konferenciára utazott, részben vele beszélgettem, részben hindí filmeket néztem (Wake Up Sid és De Dana Dan), amelyekkel valamelyest el tudtam űzni a sírós hangulatomat, amely vissza-visszatért, amióta a gép elemelkedett a földtől. Ez jelképesen is mély sebet vágó érzés volt.

*

Az időeltolódás miatt még csak délután öt óra volt, hogy landoltunk Párizsban. Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy a hőmérséklet odakint huszonhárom fok – negyvenhárom helyett, gondoltam. Végül este nyolc lett, hogy fölszálltam a hév-re. Rendkívül furcsa volt, hogy a magasabb szélességi foknak köszönhetően világos van este nyolckor is. Már a heti közlekedési jegyért, illetve az egyszeri transzferjegyre kiadott harminc euró figyelmeztetett, hogy hová is jöttem. Öt hónap távlatából: rendkívüli kulturális sokkot éltem meg. Mivel vasárnap volt, már csak egy pénztár üzemelt. Beálltam a hosszú sorba, majd amikor megpillantottam a mögém érkezett laddákhi buddhista szerzeteseket, nagyon megörültem. Nem túlzok, ha azt mondom, a sok fehér arc tengerében ők jelentették a biztos pontot, és amíg beszélgettünk, persze hindíül, pillanatok alatt lement a sor. A nekem szükséges hetijegyet nem lehetett az automatából megvenni, de különben az érintőkijelzős automaták látványa még mindig szürreálisnak hatott.

A külvároson keresztülhaladó hév-en aztán nem csak fehérek mutatkoztak, hanem afrikai és arab bevándorlók. Azon gondolkodtam, hogy Indiával szemben itt bőrszín tekintetében politikailag korrektül kell viselkedni, mintha nem néznének ki teljesen máshogy, mint a többiek. Indiában teljesen természetes a szín szerinti megkülönböztetés, ha házasságról van szó, akkor különösen. Ott az emberek nem zavartatják magukat, hogyha a gyerekeik ujjal mutogatnak egy szőke angol lányra, de úgy se tesznek, mintha egymás színárnyalatait ne vennék észre. Viszont épp ezért kevésbé vannak ott olyan kellemetlenségek, amelyek a multikulturális Európában könnyen megeshetnek, ha valaki ott felejti a másikon a tekintetét, mondjuk, mert elbambul. Volt aztán a kocsiban egymást elmerülten nyaló-faló pár: a produkciójukat látva tényleg azt éreztem, hogy ez mégis túlmegy a jó ízlésen, orális szex a szó szoros értelmében nyílt színen. – Amikor a Saint-Michel–Notre-Dame állomáson feljöttem a felszínre és kihajtogattam a reptéren szerzett térképemet, egy lány magától útbaigazított; Indiában még én is féltem egy idegen lánytól útbaigazítást kérni, nehogy tolakodásnak vegye. Ahogy a szállásomra mentem, feltűnt mellettem egy méregdrágán indiai dísztárgyakat árusító lakberendezési üzlet, majd elvonult egy család. A kislányokon combközép fölött végződő szűk farmernadrág volt, az egyik már kamaszodott, és az első gondolatom az volt, hogy nem szégyelli magát az a szülő, aki rosszlánynak öltözteti a gyerekét, mígnem hirtelen rádöbbentem, hogy most máshol vagyok, és a kislány meztelenül is sétálhatna, akkor sem kellene attól tartania, hogy valaki megerőszakolja,

A bejelentkezés a szállásra, miután a megelőző háromhétnyi all-inclusive indiai tartózkodásnak megfelelő összeget szurkoltam le öt éjszakára egy alvótermi ágyért, könnyen ment, senki nem kérte az útlevelem, a vízumom, a vízumom másolatát, rendőrségi regisztrációt és a szokásosakat. Kérdeztem, van-e olcsóbb étkezési lehetőség a környéken. A recepciós először mintha nem értette volna a kérdést, majd mondta, hogy nézzek szét, van itt annyi hely. A laptopomat érmével működő megőrzőben helyeztem el. Hová jöttem? Miért kell itt mindenért fizetni? Mi az, hogy nem teszik el szívességből? Lepakoltam és nekiindultam. Párizs elment szabadságra, ráadásul vasárnap este volt. Az utcák pangtak az ürességtől, alig haladt el autó, embert pedig szinte nem is lehetett látni. Olyan volt, mintha pestis után lennénk, bántott a csend: se dudálás, se az élet hangjai. A bezárt újságosbódé kirakatában, az elsőben, amelyet megláttam, egy sor minden igényt kielégítő pornómagazin virított. Az erkölcsi értelemben vett szeméttel szemben a fizikai viszont teljesen hiányzott, úgy tetszett, a földről is enni lehet.

Az utcák pedig úgy festettek, mintha sosem lett volna háború, minden ház palota. Öt eurót fizettem egy száraz lyoni szendvicsért, amelyhez egy almástáska és egy üdítő járt még, Indiában ketten is jóllaktunk volna ebből az összegből tisztes vacsorával tisztes helyen. A baguette fölsebezte a szám. Paráthát akartam és megint sírhatnékom volt, elképesztően egyedül éreztem magam. Egyszerűen még mindig nem fogtam fel, hogyan lehet ez az a hely, amitől nekem ujjonganom kéne, hogyan lehet ilyen bizarr az a kultúrkör, amelybe beleszülettem. A szendvicsen felvágott volt: felvágott, mintha a holdról pottyant volna oda. Hihetetlen volt, hogy itt az alkoholfogyasztást nem a théká, az angrézí vájn sap vagy a by-pass road melletti thandí bíjar jelenti szigorúan csak zugivóknak, hanem minden sarkon borospalackok virítanak az éttermek ablakában. Lefekvés előtt még tettem egy sétát két utcára a Panthéonhoz, illetve szintén két utcára a Notre-Dame-hoz. Majd lefekvéskor gyorsan följegyeztem ezeket az első élményeket, hogy ennyivel később átgondolva újraélhessem és csodálkozhassam. A szemem azzal csukódott le, hogy nem tudom, elnézve a Panthéon előtt nyíltan és kevésbé kulturáltan alkoholizáló fiatalokat, vagy a csodakütyüket nyomkodó külvárosi modern proletárokat, megérdemlik-e az európaiak luxus életüket.

A következő négy nap Párizsban lótással-futással telt. Egyik nap hideg eső esett, de mikor sütött is a nap és szép idő volt, fújt a szél, és el kellet fogadni, hogy itt ilyen a nyár. Indiában ez inkább tél lett volna. Az első igazi változás, amelynek örültem, az izzadás megszűnte volt. A négy nap elég volt arra, hogy rendkívüli tempóban végigrohanjak a nevezetességeken, még Versailles-ba is, tulajdonképpen semmi nem maradt ki, amit látni akartam. Versailles-hoz kapcsolódik az egyetlen beszélgetésem. A Javel állomáson próbáltam felszállni az rer c-re. Ez egy kis állomás, nincs jegypénztár, csak automata. Beütött a technika ördöge: érme nem volt nálam, a kártyámat pedig nem fogadta el a gép. Más öt perce próbálkoztam tanácstalanul, mire jött egy fiú, aki ugyanígy járt, pontosabban nála csak kártya volt. Kénytelenek voltunk a hídon átgyalogolni a folyó túloldalára, ott nagy nehezen fölváltani a pénzt, majd vissza. Megtudtam, hogy ugyanoda megyünk, később pedig hogy Romainnek hívják, neurális pszichológiával foglalkozik és hogy Dijonból való, csak most egy ismerősét jött meglátogatni. Nagyjából ennyit háromnegyed óra alatt. Indiában eddigre már mindketten elmeséltük volna az élettörténetünket és meghívtak volna a családhoz, azon nyomban vagy provizórikusan, mindegy. Végül is én vettem meg a jegyét, de meg kellett kérnem, hogy a végállomáson cserébe váltsa meg az enyémet a visszaútra, mert - sajnos - nekem három és fél euró is nagy pénz. A fenti közjáték teremtett csak elég alapot ahhoz, hogy valaki szóba elegyedjen velem. Különben senkit nem érdekeltem. Még akkor sem, amikor az utcán rosszul lettem és - illedelmes módon - egy szemetesbe hánytam. Egy darabig gyanakodtam, hogy esetleg az utolsó reptéri idlí tett be, de most már hajlok arra, hogy a szervezetemnek hozzá kellett szoknia újra az európai csapvízhez is. Mindenesetre az égvilágon senkit nem érdekelt, hogy ott döglök-e meg, és nemhogy odajött volna valaki a közelembe, hanem inkább kikerültek, mintha valami kártevő lennék, aki elrontja a közterület makulátlanságát. Ezt az élményt nagyon nehezen fogom elfelejteni. Isten hozott Európában!

Az öt hónap, amióta itthon vagyok, viharos gyorsasággal és eseménytelenül múlt el, olyan még csak hasonló sem történt, mint amin Indiában keresztülmentem, amit ott megéltem. Valószínű, hogy a továbbiakban sem várható, hogy történne. Minden este, amikor várom az álmot, Indiában járok, a csodálatos történésekre gondolok, és várom, hogy visszatérjek. Örülök azért, hogy lassan átlendülök az India utáni érzésből az India előttibe, és várom a jövő nyarat.

Miközben ezt a bejegyzést írtam, többször kellett az otthont, amelyet leírtam, itthonra cserélni. Szerintem ez is egyértelmű jele annak, hogy visszaidézve is átélem, Indiában mennyire megtaláltam a helyem, és legközelebb második hazámba térek oda vissza.

Köszönöm Manunak, hogy a fenti képemet számítógéppel szebbé varázsolta. Aki tagja a facebooknak, az már körülbelül egy hónapja elérheti öt albumba sűrítve az indiai képeim válogatását. Időrendben vannak, így még egyszer végig lehet követni egy teljes és színes év alakulását. Ajánlom az olvasók figyelmébe. Egyúttal megköszönöm mindenkinek ezt a figyelmét, akár végigkövette az írásaimat a kezdetektől, akár csak néhány bejegyzést olvasott!

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

http://indiaazindia.blog.hu/api/trackback/id/tr322525865

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.