HTML

India... az India!

Már egy ideje Indiával kelek és fekszem. Volt már néhányszor, hogy Indiában keltem és feküdtem. Reméltem, nem kell sokat várni, hogy újra így legyen. És itt vagyok újra :) A blog régebbi bejegyzései közt megannyi útleírást, az újabbak között véleményeket, kultúrtörténeti és irodalmi írásokat, fordításokat is talál a Kedves Olvasó. Őszintén remélem, úgy érzik majd, nem sok másik olyan forrás akad, amely ilyen rálátást kínál napjaink Indiájára.

Hirdetés

Facebook

2015. november 09. पेतॅर

Lótusz sáfránykörítéssel?

Avagy Indiában minden virág virágozhatik – ha hagyják, a világ legnagyobb demokráciájában mindenki elmondhatja a véleményét, legfőképpen, ha nem jönnek közbe nehezítő körülmények. A következőkben az indiai politika fokozatos jobbra tolódásáról és ennek tapasztalható következményeiről lesz szó. A nők elleni erőszak nemzetközi sajtóban aránytalanul felnagyított kérdéskörén kívül magyarul eddig keveset olvashattak a hírekben arról, a legutóbbi években mi minden történt Dél-Ázsia legnagyobb országában, pedig szerintem nem túlzás azt mondani, nem csak fordulatos, de sorsfordító események zajlottak errefelé. Vajon a "pákisztáni modellt" választja-e India? Tegnap a Bihár állambeli választásokon a nép a várakozásokkal szembe menve adott egy jó nagy pofont az országos kormánypártnak, ami a holnaputáni Dípávalí ünneplésüket nyilván elrontotta, de a ciklus vége még messze van.


a.jpg

Egy "szent tehén" legeli a BJP választási dekorációját
a bihári választások után. A párt zászlaja az Indiában sokjelentésű lótusz sáfrányos háttérrel.

*

Először is vegyünk át néhány alapvető tényt és történést a közelmúltból. Naréndra Módí immár másfél éve India miniszterelnöke, aki megválasztása előtt mindent megígért, nem véletlenül került a bársonyszékbe tavaly népünnepély kíséretében. Módí szeret hagyományos indiai viseletben, kurtá-pádzsámában megjelenni és hivatalos vendégeit is beöltöztetni, illetve gudzsaráti anyanyelve ellenére – nagy földijéhez, Mahátmá Gándhíhoz hasonlóan – fontosnak tartja erősíteni a hindí nyelv szerepét a közigazgatásban az angollal szemben. Nyilvánvalóan imádja egyre-másra készíteni a szelfiket is más politikusokkal való találkozásai alkalmával, illetve rajongói között járva. Amekkora showman (#acchedin, "dés ké accshé din á gaé" : eljöttek az ország jó napjai) a nehéz sorból származó, majd hindú nacionalisták csoportja által kitaníttatott miniszterelnök a Madison Square Gardent megtöltő amerikás indiaiak előtt, egyelőre úgy tűnik, olyan sikeresen kendőzi el kormányzásának balfogásait. Vagy mégsem? Vajon lassan csak kibújik a szög a zsákból.

Módí párja, a Bháratíja Dzsanatá Pártí (BháDzsaPá, BJP, Indiai Néppárt) a National Democratic Alliance (NDA) keretein belül másfél éve kormányoz. A megelőző két ötéves ciklusban a Kongresszus Párt, azelőtt pedig szintén a BJP volt hatalmon, bár akkor még koalícióban. 1999 és 2004 között a miniszterelnök Atal Bihárí Vádzspéjí volt, akiről talán megállapíthatjuk, pártja elég kiegyensúlyozott, mérsékelt, vállalható alakjának számított. Az ő miniszterelnökségének közepén, 2002-ben történt az a szerencsétlen eset a gudzsaráti Gódhrában, amikor egy február hajnalban hindú zarándokok égtek bent egy az állomáson várakozó szerelvény egyik kocsijában. A történteket a muszlimokra fogták, a következő napok vérengzéseiben ezrek haltak meg, különösen az állam fővárosában Ehmadábádban (Ahmedabad). Ekkor Gudzsarát főminisztere véletlenségből éppen Naréndra Módí volt. Bár a kritikus közvélemény rásütötte, hogy megakadályozta a rendőri fellépést a muszlimellenes pogrom során (és emiatt egy alkalommal nem kapott beutazási engedélyt az Egyesült Államokba sem), végül is őt nem találták felelősnek, más tisztségviselőket ítéltek inkább életfogytiglani börtönbüntetésre.

A gudzsaráti öldöklés után Vádzspéjí kénytelen volt beletörődni, hogy csúnyán elbukták a választásokat, s újból a Kongresszus kerül kormányra. Az új miniszterelnök Manmóhan Szingh, az az oxford–cambridge-i végzettségű közgazdász lett, aki 1991-ben pénzügyminiszterként levezérelte az indiai gazdaság kényszerű megnyitását a külföldi tőke előtt. Ez azonban váratlan fordulat, hiszen a kampány arca végig Szónijá Gándhí, a hetvenes években szükségállapotot bevezető, öntörvényűségével valamelyest sajnos hagyományt is teremtő, majd más okból meggyilkolt Indirá Gándhí menye, az ugyancsak meggyilkolt Rádzsív Gándhí özvegye volt. Szónijá Gándhí száz százalékban olasz, Rádzsív Gándhí Angliában ismerkedett meg vele, feleségül vette. Aztán eltelt több mint harminc év, s Szónijá – aki egyszeri lányként házasodott be az indiai nagypolitikába – hirtelen azon kapta magát, hogy a Gándhí családhoz hűséges Kongresszus a párton belüli hatalmi egyensúly megőrzése érdekében őt mint semleges személyt találta alkalmasnak a vezetésre.

Talán nem nehéz kitalálni, hogy a kampány alatt a jobbos ellenzék rögtön Szónijá személyét kezdte támadni. Bár időközben Szónijá Gándhí – született Edvige Antonia Albina Màino – indiai állampolgár lett (ehhez le kellett mondania olasz útleveléről, mivel India nem ismeri a kettős állampolgárság intézményét), szemére vetették, hogy éveken át nem mutatott érdeklődést az indiai állampolgárságra, indiai férj feleségének jogcímén élt az országban. Lássuk be, a jelenlegi külügyminiszter-asszonynak, Szusmá Szvarádzsnak abban a kérdésfelvetésben, hogy vajon több mint egy milliárd indiai születésű ember között nem lehetett-e volna más alkalmas jelöltet találni, azért van valami elgondolkodtató. Ám akárhogy is legyen, Szóniját az indiai emberek megválasztották. Majd az utolsó pillanatban mégis más lett a miniszterelnök. Az idén elhunyt, a köznép körében rendkívül népszerű APJ Abdul Kalám, szegény sorban született atomfizikus, aki akkor az államfő volt, utólag elárulta, hogy ha Szónijá Gándhí miniszterelnök szeretett volna lenni, akkor az is lett volna, hiszen semmilyen alkotmányos eszköz nem állt rendelkezésre, amivel ezt lehetetlenné tehette volna.

Mindenesetre Szónijá Gándhínak volt annyi józan esze, hogy átadja a lehetőséget Manmóhan Szinghnek, ő pedig a kormánykoalíció, a United Progressive Alliance (UPA) elnöki székét tartsa meg. Az már más kérdés, hogy a továbbiakban a kritikusai azzal vették össztűz alá, hogy a gazdasági szakemberként jól ismert, azonban egyáltalán nem politikus beállítódású Manmóhan Szinghet ő arra hajlítja, amerre csak akarja. Kritikára pedig akadt elég sok ok, még akkor is, amikor 2009-ben Manmóhan Szinghet újraválasztották. A 2014-es választásokhoz közeledve egyre-másra olyan csillagászati számokkal jellemezhető korrupciós ügyekre derült fény – mint a 2G panama vagy a csalás a szénbányászati engedélyekkel –, amelyek után előre látható volt, hogy a Kongresszus kiradírozza magát a hatalomból. A BJP-nek pedig elég volt egy felfokozott reklámhadjáratban belengetnie a korrupció leküzdését, illetve megígérni, hogy India megkésett felemelkedését most már tényleg semmi nem fogja tovább késleltetni, ahhoz, hogy kormányt alakítson. Még a kétharmad sem volt távol. Ismerős ez valahonnan?

*

Az a kampányban kisebb hangsúlyt kapott, hogy a BJP és a szélsőjobbon egymást előzgető holdudvara, a Hitlerjugendre – minden irónia és elfogultság nélkül – erősen emlékeztető Rástríj Szvajamszévak Szangh (RSS, Nemzeti Önsegélyező Egyesület), illetve a Magyar Gárdaszerű, Mahárástrában különösen erős (2015. januárja óta kormányon is lévő, a mumbaí éttermekből azóta a marhahúst kitiltó) Siv Széná (Siva Serege) párt eddig sem csinált titkot abból, hogy egy ún. „hindú rástra” azaz hindú nemzet megvalósításában képzeli el a jövőt. A gazdasági ígéretek azonban hatottak, nem csak a munkanélküliségben leginkább érintett fiatalok, de még a hagyományosan a Kongresszust erősítő muszlimok is szép számmal szavaztak a BJP-re.

Aztán eltelt másfél év.

Hogy nem lesz minden rendben, azt már akkor lehetett sejteni, amikor 2014. elején, alig egy hónap kormányzás után lemondott Arvind Kédzsrívál, Delhi főminisztere. A 2011-ben kezdődött, egy idős Gándhí-követő aktivista, Anná Hazáré nevével fémjelzett korrupcióellenes mozgalomból – amelynek célja a már régóta ígérgetett dzsan lókpál (tkp. néptribunus) törvény életbe léptetése – született meg Delhiben az Ám Ádmí Pártí (AAP, úgy is mint hindíül áp ’Ön’; Egyszerű Ember Pártja). Ennek vezetője Arvind Kédzsrívál lett. Bár Kédzsríválnak nem volt ráhatása a korrupciós ügyek vizsgálatában szabad kezet kapó dzsan lókpál pozíciójának központi kormány szintjén való bevezetésére, a delhi szövetségi terület kormányzatában ígéretéhez híven azonnal meg kívánta valósítani. A BJP-s képviselők meg nem támogatták. Megmondta, hogy lemond, ha nem fogadják el a törvényt. Nem fogadták el, így India történetében először egy politikus önszántából lemondott. Ennek ellenére országos szinten májusban megválaszották a BJP-t. Egy év rendeleti kormányzás után az új választások pedig megint Kédzsrívált hozták ki győztesnek a fővárosban, megerősödve. A polgárok bizalmat szavaztak neki, a BJP-nek viszont nem. Így aztán Delhiben azóta is rend van.

Az tehát kiderült, hogy mindenféle körítés meg ígérgetés ide vagy oda, a BJP sem a korrupció elkötelezett harcosa. Sőt! A Vjápam (Vyapam) botrány és a Lalit Módí-féle pénzmosási ügy csak a jéghegy csúcsának tűnik, a panamák lajstroma egyelőre csak bővül. A gazdaság ettől persze még szárnyalhatna. Jelenleg úgy látszik azonban, ez sincs így. Volt itt már ágyúgolyó-vonat (képzeletben), Make in India kampány, és szelfizés Zuckerberggel Digital India fronton, sőt lesz Szingapúrt leköröző zöldmezős fővárosa Ándhra Pradésnek (egyelőre tervrajzokon), de a sanyarú valóság az, hogy ha India csak Kínával akarná felvenni a versenyt, már-már az is nehezen elképzelhető. Kivéve persze a nagyvárosok légszennyezettségét, amely a sokat emlegetett Kínával szemben például Delhiben is nem hogy aggasztó, hanem saját tapasztalatból beszélve egyenesen vészjósló. Bár nem olyan régen a két országot még egy lapon emlegették, a Kínát és Indiát egyaránt megjárt ismerőseim szerint egyre kevésbé van értelme. Nem vitatom persze, hogy Kínának ne lennének Patyomkin részei. De a leginkább Patyomkinnak számító Sanghajt a szintén Patyomkin Mumbaíval összehasonlítva állítólag az jön ki, hogy Mumbaí egy kis vidéki falu kínai versenytársához képest.

A nyugati típusú fejlődés hajszolása persze a fejlettségnek csak egy mértéke. Életünknek a szolgáltatási szektor éves biztos bővülésén kívül még rengeteg oldala van. Tiszta levegő, tiszta ivóvíz, élelmiszerbiztonság és tápláló étkezés, és – mert nem csak kenyérrel él az ember – oktatás. Sajnos a nagy dél-ázsiai ország az utóbbi kettőben sem igazán jeleskedik. Madhja Pradés főminisztere például nemrég vétózta meg, hogy a sok gyermeket egyedül iskolába vonzó ebédadagba főtt tojás is kerüljön, mert ez szerinte ellentétes a vegetáriánus hindúk (értsd: az ő és párjának) kultúrájával. Az indiai politikai elit vagy csak tényleg annyira dekadens, hogy a köznép nem érdekli, vagy a romlottságából fakadóan egyszerűen nem is érdeke, hogy emelkedjen az átlagember élet- és gondolkodási színvonala. Miközben az indiai állami oktatási rendszer lesújtó képet fest, nehéz elhinni, hogy értékelhető iskolázottság hiányában a jónép olyan összetett kérdésekben, amelyek nagyban befolyásolják az életüket, megfelelő ítéletekre tud jutni. A szemét és mocsok kérdésköre, amelyről korábban már írtam, egy ezek közül. Ha a fasizmus felfutását vesszük Európában, látható, hogy egy jólétivé váló társadalom tagjait milyen gyorsan hatalmába tudta keríteni az irracionális. Mit gondolnak, mi történik ott, ahol a fő megtartó erőt csak a hagyományoknak a pozitív oldala képviseli? És mi, ha valaki öncélúan kezdi piszkálgatni ezeket a hagyományokat.

*

Most el is jutottunk ahhoz a témához, amelyet a cím ígért. Szólásszabadság Indiában, 2015-ben.

A szólásszabadságnak az ország demokratikus berendezkedéséből kellene fakadnia. Viszont a világ legnagyobb demokráciájában a demokrácia egy merőben újszerű és nyilván kívülről behozott valami. Valami, amit egy bizonyos királyságból származó, demokratikusnak koránt sem nevezhető gyarmatosítók hagytak itt — talán egyszer lelkiismeretük hangjára hallgatva, az akkor nekik legrokonszenvesebbek kezébe helyezve. A gyakorlat megmutatja, hogy a felszínen működőnek látszó népképviseletet azért nem árt itt némi fenntartásokkal kezelni.

Az indiai parlament meglepően sok tagja ellen folyik büntetőeljárás, de higgyük el, hogy az ellentétes oldalon álló képviselők csak egymást akarják furmányosan befeketíteni, és valójában senki sem sáros, azaz egyetlen köztörvényes bűnöző sem ül a tisztelt házban. Fogadjuk el, hogy az indiai képviselőknek, akik külföldi összehasonlításban elég kevés napon ülnek csak össze, a köz szolgálatában joguk van 2015-ben is évtizedekkel korábban megállapított árakon falatozni a kantinban, sőt követelni a repülési költségtérítést családtagjaik számára is. Beszéljünk komoly dolgokról.

Az RSS, Siv Széná, az önjelölt Visva Hindú Parisad (VHP, Hindú Világtanács), a nevét az erős karú istenség, Hanumán után nyerő, Valentin-napokon szerelmespárokat kipécéző verőlegény-társulat, a Badzsrang Dal, vagy ennek női szárnya, a Durgá-váhiní csoport, a Siksá Bacsáó Ándólan Szamiti (Mentsük meg az oktatást! Mozgalom Egyesület) és mindezek tulajdonképpen világi fedőszervezete, a Gándhí gyilkosát kitermelő Hindú Mahászabhá (Hindú Nagytanács) egykori tagja által alapított Bháratíja Dzsan Szanghból kinőtt BJP — összefoglaló neve Szangh Parivár, az „Összefogások Családja”.  Ideológiájuk megnevezése egy maguk kreálta neologizmussal: hindutva (hindú-ság). Választott színük pedig a sáfránysárga, így terjeszkedésüket ellenfeleik „sáfrányosodásként” emlegetik, a hozzájuk köthető merényleteket pedig így: sáfrányos terror. Közös jellemzőjük, hogy hol simaszájúan prédikálnak a hindú vallási szövegek tényleg örökérvényű emberi üzenettel bíró darabjairól, hol ép ésszel felfoghatatlan (ön)képzavarban fáradoznak egy homogén, a saját zömmel észak-északnyugat-indiai eredetű, ókonzervatív és ráadásul tudománytalan felfogásuk alapján egy homogén hindú nemzet kiöntésén egymást különben taszító alapelemekből, miközben már előre a salak (muszlimok, liberálisok, angol szóviccel körükben csak sickularként emlegetett szekulárisok) eltávolításáról beszélnek. Ennek jegyében állami ünnepségek plakátjai jelenhetnek meg az alkotmány átszerkesztett kezdősoraival: „India szuverén, szocialista, szekuláris, demokratikus köztársaság” helyett csak a szuverént és demokratikust meghagyva.

A legbántóbb, hogy míg ez a politikai irányzat leginkább a régi muszlimellenességből nőtte ki magát, illetve újabban a Pákisztán szította terrorveszély is táplálja, eszközeiben láthatóan egyre inkább igazodik az ellenfélhez. A hírek kommentjeiben gyakori fordulat, hogy "merné ezt és ezt valaki a muszlimoknál csinálni; nekünk se kéne szó nélkül elviselni...". Egy pákisztáni írónő, aki Ziá ul-Hak diktatúrája idején Indiában talált menedéket, épp most rótta föl az indiaiaknak, hogy a végén kiderül, ők sem különbbek. Békét (sánti) prédikálnak, de úgy, mintha valaki egy könyvtár csendjébe kezdené vörös fejjel üvölteni, hogy „sánti, sánti, sánti”. Ne feledjük, hogy fél évvel India függetlenné válása után a világszerte a béke élharcosaként, valóságos szentként, Mahátmáként tisztelt Móhandász Karamcsand Gándhít Náthúrám Gódszé azért lőtte le, mert tettestársaival őt tartották felelősnek azért, hogy a függetlenség a Muszlim Liga követeléseinek való (amúgy kénytelen-kelletlen) engedés következtében egy külön Pákisztán megalakulásával járt együtt. A felelősök között akkor már inkább a törtető Dzsinnát és Nehrút célszerű keresni, akik mindketten szívesen lettek az újonnan megalakuló országok első vezetői. Nehrú félrellította Szardár Vallabh Bháí Patélt is, aki sokat tett a létrejövő ország egységéért, de aki sokkal „hindúbb” is volt a kasmíri bráhmana Pandit Nehrúnál. Nem véletlenül kíván a mellőzött „Vasembernek” Módí emléket állítani egy 182 méter magas szoborral annak szülőföldjén, nyilván kitalálták, Gudzsarátban.

Egy komoly hír, amely egy hónapja uralja a médiát, hogy szeptember 28-án Delhitől nem messze, Dádrí falu hindú templomában híresztelni kezdték, egy muszlim férfi a közelben marhahúst tart otthon. Később kiderült persze, hogy kecskehús volt, illetve, hogy különben sem lenne ehhez senkinek semmi köze, csak addigra már éppen a feldühödött tömeg meg találta lincselni a férfit, aki meghalt, míg fiát életveszélyes fejsérülésekkel vitték kórházba. Mondhatnánk, hogy ez egyedi eset, viszont október 9-én hindú szélsőségesek Molotov-koktélt dobtak egy teherautóra Údhampurban, amely Dzsammú-Kasmír állam hindúk lakta Dzsammú tájegységén található, mert megint csak állítólag a kasmíri muszlim sofőrök, akik közül az egyik belehalt égési sérüléseibe, vágómarhát szállítottak.

Indiában évszázadok óta élnek együtt hindúk és muszlimok, mégsem irtották még ki egymást. Egyszer – 1947-ben –, amikor a britek áldásukat adták Pákisztán létrehozására, ugyan megpróbálták, de néhány hétnyi öldöklés, millió halott és egy határkerítés után az élet visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Azóta a pákisztánban maradt öt millió hindú lélekszáma – életük ellehetetlenítése, áttérítés, stb. után – felére, a népesség kevesebb, mint 2%-ára csökkent. Mióta 1992-ben az RSS lerombolta a 16. századi Bábur-féle mecsetet Ajódhjában, az amúgy is gazdátlanul omladozó pákisztáni hindú templomokra még nehezebb idők járnak. Indiában szétszórva közel annyi muszlim él, mint a szomszédos Pákisztánban egy tömbben, azonban az egykori – perzsa és török eredetű – muszlim politikai elit maradványit leszámítva a társadalom alsó rétegeiből valamikor muszlimnak betért emberekről van szó. Sokan az indiaiak közül hasonlóan tekintenek rájuk, mint Közép-Európában sokan a cigányokra. Főleg, ha még marhát is esznek.

Az indiai lakosság nagyobbik része nem (vagy nem teljesen) vegetáriánus, mégis a legtöbb hindú számára a szent tehén még mindig szent tehén. Nem mindenki adja meg magát az észérveknek, nem mindenki fogadja el, hogy a marha megölése főleg azért válhatott tabutémává a századok során, mert élve hasznosabb volt az indusoknak, mint halva, illetve mert a lábasjószág a vallási életet uraló bráhmanák fizetségeként szolgált sokáig. A nagyvárosok szemétdombjain látható önjáró girhes, vagy épp nejlonzacskót legelve felpüffedten elpusztuló tehén is a mondai Tejtenger kiköpülésével előkerült csodák egyikének, a kívánságteljesítő tehénnek a megjelenése. (Erről egy kicsivel bővebben olvassanak a Visvarúpa blogon.) Érdekes viszont, hogy Keralában, ahol a keresztény és muszlim befolyás mellett a helyi hindúk hindúságához nem fér kétség, a marhahús a mindennapok része. Lehet, hogy a trópusi éghajlat, s ebből kifolyólag az eltérő szerkezetű mezőgazdaság következtében alakult így? Ki emlékszik már... Ugyanakkor riasztó, hogy Kerala tagállam delhi képviseletének étkezdéjében most már a vízibivalyhússal (az eddig nem számított „szentnek”, de ebben már ne keressenek logikát) helyettesített „marhát” is levették az étlapról, miután BJP közeli személyek patáliát rendeztek ott a napokban.

Nem jött jól most az sem, hogy egy kicsivel korábban, augusztus 30-án magukat diákoknak kiadó fegyveresek közvetlen közelről lelőttek a lakásán egy kannada írót, irodalomtörténészt, MM Kalburgit, aki már korábban is számos életveszélyes fenyegetést kapott hindú szélsőségesektől, többek között a babonaságok elleni törvénycsomag mellett való kiállása miatt, amelyek (legalább is részint) a hindú szélsőségesek szerint nem babonaságok, hanem az ő kultúrájuk, az ő paramparájuk, azaz „hagyományuk”. (A törvény szerint például büntetendő, ha valaki egy elhunyt személy reinkarnációjának kiáltja ki magát, vagy ha szellemidéző képességet tulajdonít magának.) Ilyen sorsra jutott idén februárban Góvind Pánszaré, az ikonikus újkori maráthá hadvezér, Sivádzsí népszerű életrajzának szerzője, továbbá a szintén mahárástrai babonaság-ellenes aktivista, Naréndra Dábhólkar is 2013-ban.

A tollhoz hasonlóan az ecset is válthat ki haragot. Makbúl Fidá Huszen a 20. századi indiai festészet egyik legnagyobb, nemzetközileg ismert alakja. Miután egy képén meztelenül ábrázolta – amúgy láthatóan nem a hatáskeltés kedvéért, sem pedig fotórealisztikusan – India Anyácskát (Bháratmátá), az erotikus faragásokról híres khadzsuráhói templomokat nyilván figyelmen kívül hagyó (és talán ezért egyelőre megkímélő?) szélsőségesektől 2006-ban elszenvedett inzultusok miatt Katarba költözött. Kilencvennégy évesen, 2011-es halála előtt egy évvel lemondott indiai állampolgárságáról is. Az ország szégyene, hogy így kellett befejeznie valakinek, akinek távozása után a Victoria and Albert Museumban mutatták be az indiai kultúra fejlődéséről szóló ámulatba ejtő és mindenekelőtt hazaszeretettől duzzadó tárlatát.

A múlt hónap eseményei arra ösztökélték az Irodalmi Akadémia több mint negyven díjazottját, hogy visszaadják kitüntetésüket a szervezetnek, amelynek – politikai kinevezett – vezetősége nem lépett fel egyáltalán a gyilkosság után. A múlt évben a Történettudományi Kutatóintézet vezetőjének olyasvalakit neveztek ki kormányzati ráhatásra, aki a kasztrendszerről – amely az 1950-es alkotmány óta elvileg törvényen kívülre került – mint vívmányról beszél. Az utcára vonuló írónagyságok után most elit történészek egy csoportja – Rómilá Thápar, Irfán Habíb, KN Pánikkar és DN Dzshá nevével fémjelezve – adott ki aggódó nyílt levelet. A sors furcsa fintora, hogy Arun Saurí, a Vádzspéjí kormány információs minisztere, elismert közgazdász és újságíró, aki korábban Eminent Historians ironikusnak szánt című könyvében a baloldali felfogású történetírókat támadta, a napokban azt nyilatkozta, hogy még sosem volt diktatórikusabb Miniszterelnökség, mint jelenleg, a „Módí-kormányzat pedig nem más, mint a Kongresszus plusz egy szent tehén”, s erre villámos gyorsasággal meg is szüntették BJP-s párttagságát.

Naréndra Módí elődjét Maunmóhannak gúnyolja, azaz hallgatagnak, amiért például a korrupciós ügyek közepette a hangját nem lehetett hallani. Bezzeg Módí kormányinfóját, a Man kí bátot (kb. szívből-szólás) minden héten sugározza az állami rádió. Alig meglepő, hogy miután a számára ingoványos területeket érintő kérdésekben eddig ő is a mély csöndet választotta, ellenzői hamar elnevezték a műsort Maun kí bát-nak (kb. nagy hallgatás). És lám, miközben már csaknem az egész sajtó a növekvő szélsőségességgel és intoleranciával van elfoglalva, illetve azzal, hogy a kormányzat a füle botját sem mozdítja, Módí még egyszer sem szólalt meg az ügyben. A más esetekben csendestárs államfőnek, Pranab Mukhardzsínak kellett ezúttal kétszer is a hidegvér megőrzésére kérnie az ország népét.

A fenti példák sokaságából talán nem nehéz leszűrni, hogy manapság ha valaki olyan véleménynek ad hangot Indiában, mely látványosan kiváltja a jobbos szélsőség nemtetszését, akkor annak jaj lehet. Utána a felvilágosultabbak tartanak majd néhányan tiltakozást, de ez az illetőn már lehet, hogy nem segít sokat. A minap még az ország elsőszámú filmcsillagát, a nem vallásos muszlim Sáhrukh Khánt is lepakisztániterroristázták, mert 50. születésnapján felszólalt a növekvő szélsőségesség ellen. Még egy tetoválásból is baj lehet, ahogy egy ausztrál állampolgárságú fiú tapasztalta Bengalúruban, a kertek városának tartott dél-indiai nagyvárosban, ahol az ország talán legfontosabb, világszerte ismert IT-cégei működnek. A fiú korábban középiskolába járt Útíban, ennek hatására került a dél-indiai istennő képmása – kifogásolhatóan – a lábszárára, amelyet sajnos épp akkor nem fedett hosszú nadrág, mikor az egyik helyi BJP-s erős ember ugyanabban az étteremben vacsorázott, ahol a fiatalember is a barátnőéjével. A fiút a rendőrőrsön írásos bocsánatkérésre kényszerítették. A rendőrség felsővezetése az ügy nyilvánosságra kerülése után szerencsére mielőbbi retorziót helyezett kilátásba az önbíráskodók számára. Manapság mégis jobb vigyázni a vallással.

A hagyományos indiai értelmiségi elit korábban mindig figyelmet szentelt a külföldiek Indiáról alkotott nézeteinek. Ez nem jelentette azt, hogy mindennel egyetértettek volna, amit az ún. orientalisták gondoltak, de mivel az európaiak hosszas kapcsolatot ápolnak az országgal, a legtöbb tudós pedig nem kiszipolyozni érkezett Indiát, a véleményekre a helyiek általában kíváncsiak. Az merőben új és elkeserítő jelenség, hogy Dínánáth Bátrá, egy nyugalmazott tanár és a Siksá Bacsáó Ándólan Szamiti alapítója tavaly kiharcolta, hogy a közösségek vallásos érzelmeinek megsértése elleni törvény alapján tiltsák be Wendy Doniger teljesen tényeken alapuló, hiteles, de ráadásul még szellemes munkáját (The Hindus: An Alternative History), amely a hírverésnek köszönhetően persze még addig elfogyott, amíg bezúzhatták volna a maradék példányokat. Egy új, félművelt, még mindig posztkoloniális sértettségben élő réteg született, amelyhez már eljutnak olyan értesülések, amelyekre korábban csak egy kiváltságos értelmiségnek volt füle, azonban odáig már nem hatol el a tagjainak tudata, hogy (ön)kritikusan kezeljék azokat.

Ezt a réteget gazdagítják a Facebook-trollok, Twitterazzik, az indiai internetgeneráció egy hányada. Azok a fiatalok, akik bár nem analfabéta falusiak, kellően jómódúak és iskolázottak online fórumokon való megjelenésre, nem műveltek eléggé, nem tudnak köztes álláspontokat kialakítani, hiszékenyek. A bal-középen is van azért humorérzék, született egy gyűjtőfogalom ezekre a zömmel félművelt hindutvásokra, méghozzá ez: bhakt. A bhakt különben csak hindú hívet jelent, azonban ez kiegészült a vázolt religio-nacionalista politikai-ideológiai rendszerbe vetett hit jelentéstartalmával. A mai világban, ha egyetemet végzett fiatal csuklóján piros fonalat (ezeket templomi alkalmakkor kötik fel, addig viselik, míg le nem kopnak) lát az ember, jobb, ha végiggondolja, lehetnek-e vajon azonos hullámhosszon. A szegényebbek-iskolázatlanabbak, vagy a szokás hatalma alatt álló idősebb korosztály természetesen külön csoportot alkotnak.

*

Vajon hamarosan hindú szélsőjobboldali terroristák vadásszák majd a nyugati világ marhatenyészeteinek főrészvényeseit? Talán itt még nem tartunk, de attól félek, a következő választásokig hátra lévő három és fél év Indiában még mindig hozhat kellemetlen fordulatokat. Sajnos számolni lehet az eddigiekhez hasonló lincselésekre, legfeljebb a kormánytól elforduló közvélemény hatására valamivel több felelősségre vonásra lehet majd számítani, mint eddig. A BJP számára igencsak kedvezőtlen és meglepetésszerű bihári választási eredmények némi derűre adnak okot.

Ha 2019-ben remélhetőleg újra más beállítódású kormánya lesz a világ legnagyobb demokráciájának, a közemberek érzékenységét és indulatait akkor sem lehet távvezérléssel szabályozni. Csak remélni tudom, hogy a butaság, gőg, megittasult beképzeltség helyett – előbb-utóbb – az igazság fog győzedelmeskedni, ahogy India mottója az egyik upanisadból (késő-védikus értekezés) megfogalmazza:

szatjam éva dzsajaté nánrtan, szatjéna panthá vitató dévajánaha;
jénákramantj rsajó hj áptakámá, jatra tat szatjaszja paraman nidhánam
,

azaz

nem győzhet a zűrzavar, csakis az igazság, az igazság mentén vezet az istenek útja,
azon érnek el a beteljesült vágyú bölcsek oda, ahol az Igazság legnagyobb kincse rejlik.

*

A cikket a magyar közönség kedvéért megkíméltem a hindí nyelvű tartalmaktól, csak angol háttéranyagot válogattam össze. Mondják, ha nem kellett volna annyi cikket olvasnom a Scrollon, Logical Indianen, DailyO-n és hasonlókon (QZ, TheWire, ScoopWhoop, Business Insider, Aljazeera, stb.). Vagy csak bekapcsolnom bármelyik indiai hírcsatornát, mondjuk az NDTV-t, ha már.

Szólj hozzá!

Címkék: politika demokrácia szólásszabadság terrorizmus hindu India RSS BJP


A bejegyzés trackback címe:

http://indiaazindia.blog.hu/api/trackback/id/tr778064390

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.