HTML

India... az India!

Már egy ideje Indiával kelek és fekszem. Volt már néhányszor, hogy Indiában keltem és feküdtem. Reméltem, nem kell sokat várni, hogy újra így legyen. És itt vagyok újra :) A blog régebbi bejegyzései közt megannyi útleírást, az újabbak között véleményeket, kultúrtörténeti és irodalmi írásokat, fordításokat is talál a Kedves Olvasó. Őszintén remélem, úgy érzik majd, nem sok másik olyan forrás akad, amely ilyen rálátást kínál napjaink Indiájára.

Hirdetés

Facebook

2017. április 27. पेतॅर

Fehér külföldiként Indiában 2.

Második rész. Előzőleg ott hagytuk el, hogy az elmondott okokból Indiában a külföldiségnek ugyanúgy láttam hátrányát és előnyét, ahogy egy bizonyos befogadottságnak is előnyét és hátrányát. Ennek értelmében folytassuk most konkrétebb dolgokkal, pár emlékkel arról, az indiaiak hogyan közelítenek hozzám.

Eleinte mindenekelőtt az európaiságom hátrányaival kellett itt szembenéznem. A történelmi háttér mellett vannak újabb keletű okai is ennek. A saját praxisomban az Indiába látogató nyugatiak, európaiak egy nagyon jelentős hányada a minimum fura, de néha még nekem, szintén nyugatinak is megdöbbentő kategóriába esik:

  1. Ebbe a csoportba az indiai szalvár ihlette, pólóval vagy hónaljban derékig kivágott, foszló atlétával viselt random pszichedelikus mintájú, gumis buggyos gatya (amelyet már a helyiek is annyit láttak, hogy kezd átkerülni a trendi városi női divatba) vagy egy kurtá, hosszú felső rövidnacival csak a belépő szint. A szafarikalap és hasitasi azért még nem lett az indiai utcai divat része.
  2. Nagyon sokan eljutnak az alapfokig: nagy rasztahaj (Indiában ma inkább a halottégetőből szerzett hamuval fedett testű vándoraszkéták körében dívik csak) és a mindenféle – gyakran hindú ihletésű és itt esetleg szalonképtelen – tetkókkal kivarrott bőr. Tetoválás falun ugyan mindig volt, sőt ma városon is egyre menőbb, csak nem úgy, nem ott és nem annyi, stb.
  3. A középszintre az országban könnyen elérhető fűtől kitágult pupillák és szétcsúszott járás trippeli át a nagyérdeműt. Ha e körülmények olyankor is fennállnak, mikor az illetőnek döntéshelyzetben kellene megfelelnie (pl. beül egy ismeretlen városban egy ismeretlen taxiba), az már középhaladó.
  4. Haladónak mégis azt a piros hajú, kilyuggatott birminghami rocker párt mondanám, akiken egész egyszerűen megesett a szívem, s akiket tejfehér angol bőrükön nagyon sok szegecses bőrcuccban, acélbetétes bakanccsal a lábukon mentettem ki déli 45°C-ban az Új-delhi vasútállomás előtt őket alaposan, hmm, rászedni készülő riksások karmai közül…

img_1266a.jpg

Ha ez nem lenne elég súlyos önmagában, a gyarmatosítás miatti sértettségre játszva sztereotípiákkal rengeteg bollywoodi alkotás tud jövedelmező lenni. Az indiai színészek mellett valamilyen apropóból megjelenő fehér szereplők általában nem csak nem testesítik meg a szépségideált, de általában a szerepeik is szánalmasak, bugyuták. A fehér nők pedig, még ha az olasz tengerparton is forgatták a jelenetet, természetesen mind szöszkék, kékszeműek és könnyűvérűek, szűk rövid ruhácskáikban bármire kaphatók. 1999-ben Budapest még nem volt elég ismert ahhoz, hogy a nálunk, magyar statisztákkal forgatott Ham dil dé csuké szanam c. sikerfilmet ne inkább Olaszországként adták volna el. A film tetszett mindenkinek, ahogy ez a csodás olasz város is. Átverés? Apróság. (Budapest azóta persze már rettentő menő lett.)

Na de mi van akkor, ha valakinek nehezített a pálya, és külföldiként, vagyis egy rablóhorda feltételezett rosszéletű leszármazottaként még naponta meg kell küzdeni a becsületéért? Innen szép nyerni… Talán akkor igyekszik, hogy minél kevésbé tartsák annak. Vagyis jobban megtanulja a nyelvet, jobban átvegye a szokásokat. Ha valaki a nyelvet kezdi kapiskálni, az remek felütés, akkor már nem lehet őt rögtön, csak úgy, át a palánkon, legyen szó a helyi hivatali ügyintézés tébolyáról vagy csak a napi bevásárlásról.

(Közbevetném, hogy az ügymenet nagyon sok helyen az általuk is csak Indian ”Standard” Time-nak [IST] gúnyolt időfelfogás szerint zajlik; nota bene: a toronyóra előtt a legkisebb közhasználatú időegység a kb. 20 percnyi gharí volt. Mindez már-már játék, amelyről nem állítanám, hogy fájdalommentes, és hogy a jóérzésű indiaiakat nem viseli meg olykor.)

Nem árt azonban tudni, hogy mi magyarok hosszú-rövid magánhangzó-párjainkkal, illetve a hangunkkal nagyon szerencsés helyzetből indulunk a többi angrédzs meg górá (fehér) között. A többi nyugati, még ha nem is angol, rendszerint hozza a hindítől tökéletesen idegen kiejtését, amellyel olyankor is nehéz elhitetni a hindíül beszélő indiaiakkal, hogy képben van (s ezért némi tiszteletet érdemelne, amelyet az jelent, hogy nem rettenetes műangolsággal próbálgatnak felelni neki hindí megnyilatkozásaira), amikor valószínűleg már tényleg egészen sok mindent megért.

Nem szabad hagyni, hogy felültessenek. Úgyhogy a nyelvtudás mellé ide fellépés kell! Régebben írtam, hogy az indiaiakat általában vagy a nyugalom, illetve csendes tűrés állapotában szoktam látni (várakozás közben, vonaton egymás nyakában), vagy felcsattanás közben, szinte a kettő közötti átmenet nélkül. Úgy látszik, hogy az előbbi gyakoribb lehet, különben nem mondta volna a kis családom háromhetes mindent-bele indiai útjuk után: „Mi sehol egy hangos szót nem hallottunk, te voltál a leghangosabb, drága kisfiam!” Én ezt úgy összegezném, hogy ez az ország jócskán növelte a magamért való kiállás képességét, arra is nevelve, hogy mindig lehet olyan, amikor a korábbinál is több acélos idegszálra vagy hangszálra van szükség. Ilyen volt az a történet, amikor az autókölcsönző félreértelmezte az útitervemet, az általam kikorrigált sofőr meg, akinél még pulcsi se volt, nálam is jobban pislogott, hogy majdnem kifogy a benzin a Himálaja kellős közepén, egy 4000 méteres hágó tetején napnyugta felé, elég sok kilométerre a legközelebbi településtől. Satöbbi.

Ja, de igen, ez már akkor történt, amikor ment a hindí. Ne szaladjunk ennyire előre, inkább lássuk, miért jó mégis beleszeretni Indiába. Ha külföldiként valaki veszi a fáradságot, s legalább középfokon megtanul hindíül, hirtelen azt is érezheti, hatalmas szeretet veszi őt körül. (A valóságban azért sajnos akkor különösen, ha – előre is elnézést az húsbavágó őszinteségért – nem távol-keleti vagy afrikai megjelenésű, hanem „csak” angrédzs. Talán nem nehéz megérteni ennek a lélektanát: kicsit olyan ez, mint a Stockholm-szindróma.) Amikor valaki már azt is el tudja magyarázni, hogy ő köszöni, górá (fehér) ugyan, de nincs köze a világot megsarcoló angrédzsokhoz és más nyugat-európai gyarmatosokhoz, akkor e szeretet és elfogadás eléri az elérhető csúcsot.

Azt szeretném ezzel mondani, a legkomolyabban, hogy a muszlim törökök és a minket gyarmatosító németek (osztrákok) közép-európai megszenvedőiként mi magyarok nagy barátságra és sorsközösségre tudunk lelni az indiaiakkal. Az indiai függetlenség után a szocializmussal kacérkodó Indiában az irodalmi értelmiség tényleg nagy érdeklődéssel fordult a keleti blokk szocialista népei felé, hiszen ez egy lehetőséget adott, hogy az európai eszmék befogadását leválaszthassák az átkos imperializmusról. Kár, hogy ehhez rendszerint ilyen sokat kell magyarázni, mondjuk a vonaton újonnan megismert útitársaknak. Mindig. Újra, meg újra, meg újra. És sokaknak még azt is, hogy Ausztria, az ugye nem Ausztrália. (Jobb ezért mégis csak egyszerűen indiainak tűnni, amikor lehet.) Ha viszont túl vagyunk rajta, mi hindíül tanuló magyarok és kelet-közép-európaiak általában még másoknál is több indiai barátra és szíveslátásra számíthatunk.

Teljesen eltér Magyarországtól, hogy mikor igénylik a formalitást, fontoskodást, hivataloskodást, színpadiasságot és kenetteljességet. Egy konferencia alkalmával például a díszvendégek több körös köszöntése viszi el az értékes idő felét. Ezzel szemben Északon egy több-kevésbé ismeretlen személy vendégül látása, másként etetése-itatása és szükség szerint altatása a családnál, pláne egy ott alvós buli a haver haverjánál teljesen megszokott időtöltés, a könnyed meghívók nem csinálnak ebből ügyet. A népünnepélynek számító esküvőkön a vendéglátó fél számára egyelőre külön dicsőséget okoz egy külföldi vendég, de egy-egy „családi” ünnepen is központban találhatja magát, holott ő a maga részéről a karácsonyi vacsorához a szűk családon kívül nem biztos, hogy más vendégeket is várna, és nehéz számára eldönteni, hogy akkor ezt és ezt csak a templomi szertartásra hívjuk vagy a vacsorára is… Nehéz-e kitalálni, hogy a beilleszkedés keltette rokonszenvvel bárki családtagnak érezheti magát itt? Néhány hónapnyi tartózkodás után már annyi kedvességben lehet valakinek része, hogy gondban lenne, ha valaha be akarnák rajta hajtani mindazt. Az indiai vendéglátót azonban az önzetlenség vezérli. Délen annyira nem vagyok járatos, de úgy hallottam, és egy bengalúrui ismerős is megerősítette, hogy arrafelé a távolságtartás jellemzőbb a vendégség terén, sőt az idősebb generáció a nyugati fiatalokat gyanakvással is szemléli, akik a feltételezett szabados életvitelükkel rossz példát mutathatnak a gyerekeknek. Engem mondjuk egy tamil háznál már marasztaltak, ha nem értem volna el az utolsó hév-et.

Mivel mi nem vagyunk része, vagy – úgymond – párhuzamosan futunk a dél-ázsiai kasztrendszerrel, így a hindí tanulmányaim során arra lehettem figyelmes, hogy egy frissen vasalt egyszerű fehér színű kurtá-pádzsámá­ban (amilyenben a Gándhí-féle hagyományt követve a politikusok meg szoktak jelenni a nyilvánosság előtt, és amely a szegények ünneplője is általában) elsétálgathatok egy nyomornegyedben, majd bevonulhatok egy ötcsillagos szállodába is egy fagyikehelyre. Sőt még díjat is vehetnék át egy gálán. A vagyoni különbségeket elrejtő indiai viseletben behívtak már teázni egy szegény családhoz, ahol kértek, jöjjek el egy családtag esküvőjére is, és valami nagyon hasonlóban fordultam meg már több puccos helyen. Nem jár ugyan minden indiai naponta a muszlim időszakból származó öltözékben, de általában ezt semmi nem is tiltja, ez nem olyan, mintha otthon zsinóros zakóban flangálnék. Amikor pedig valakin látszik, hogy megadja a tiszteletet a hagyományaiknak, az tiszteletet s szeretetet ébreszt.

Innen folytatjuk a harmadik résszel, amelyből az is kiderül, milyen, amikor indiainak hisznek.

3 komment

Címkék: india esküvő bürokrácia vendéglátás vendégség


A bejegyzés trackback címe:

http://indiaazindia.blog.hu/api/trackback/id/tr2412459613

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Jakab.gipsz 2017.04.28. 17:58:25

Egy valamit soha sem értettem, hogyan állapítják meg egymásról az indiaiak azt, hogy ki milyen kasztba tartozik?

Miről milyen ismérvek alapján.

Számomra ez rejtély, mint ahogyan a kaszt rendszer is, de a kaszt rendszer legalább részben érthető.

-JzK- 2017.04.28. 18:28:07

@Jakab.gipsz:

genome.cshlp.org/content/11/6/994.long

Genetic Evidence on the Origins of Indian Caste Populations

"the affinity to Europeans is proportionate to caste rank, the upper castes being most similar to Europeans, particularly East Europeans. These findings are consistent with greater West Eurasian male admixture with castes of higher rank."

"We conclude that Indian castes are most likely to be of proto-Asian origin with West Eurasian admixture resulting in rank-related and sex-specific differences in the genetic affinities of castes to Asians and Europeans."

पेतॅर 2017.04.29. 06:40:23

@Jakab.gipsz: Egy térségen belül legtöbbször elég megmondaniuk a nevet, hiszen a vezetéknév zömmel a státust / foglalkozást jelöli, míg a származási helyet (falu, város) ritkábban. Magyarországon is vannak, akik az igazoltatásnál a Thewrewk, Dessewffy, Andrássy neveket mondják be, mások hogy Orsós vagy Bugyi; az Oláh, Tót(h), Rác(z), Horvát(h), stb. nevek szintén nem jelentenek nagy rejtélyt. A késő ókori Manu törvényei megjegyzik, hogy mindenki a státusának megfelelő névvel kell, hogy rendelkezzék. Egyszerű emberek nem futkoshattak pl. istenségek neveit, mellékneveit tartalmazó személynévvel. Vidéken most is ezt diktálja a hagyomány. Egy szántóvetőt nem fognak Laksmínárájannak hívni, sőt esetleg még vezetékneve sem lesz.

Az indiaiak nem szívbajosak, ha nem világos nekik, éppen kivel vegyülnek, mert az illető csak a keresztnevét mondta meg, akkor direkt rákérdeznek. Már sokszor voltam ennek tanúja, Van, amikor egy bráhmana nem akar előnyt kovácsolni a nevéből, és inkább elhallgatja, de láttam már, hogy a beszélgetőpartnere, aki nyilván nagyon kasztista, csak azért is kikényszeríti belőle, hogy mi is a teljes neve.

Van egy ilyen vicc: Honnan tudod, hogy valaki tamil bráhmana??? -- Hát onnan, hogy a megismerkedésetek első öt percében magától megmondja.

Ezenkívül ha a névből nem teljesen egyértelmű, akkor is ad valami támpontot, és az ábrázatból, a bőr árnyalatának "retinás színképelemzéséből" sok minden kiderül olyankor. Ha valaki itt születik, akkor már gyerekkorától észleli (tudatalatt) folyamatosan, hogy milyen tevékenységeket milyen megjelenésű emberek végeznek, így egy belső hang súg aztán neki valamit. Találkoztam már egy alkalommal ilyen (nem túl polkorrekt) közmondással is, hogy "mindig óvakodj egy fekete bráhmanától és egy fehér súdrától". Beszédes...

@-JzK-: Abszolút. Amúgy nagyon sok otthoni ismerős arcát láttam már itt viszont a tömegben, mondjuk a metrón, barnább kivitelben. Nemrég csináltam is egy fiúról egy képet, amelyen a facebookon betageltem az egyik barátomat; ő később visszaírt, hogy az anyukája abban a tudatban lájkolta, hogy tényleg a fia van a képen -- még a baseballsapkás stílus is stiimmelt. A hegyes orr-vékony száj jellegű típusban időnként tényleg egy-egy "Pávelt" vélek megpillantani.