HTML

India... az India!

Már egy ideje Indiával kelek és fekszem. Volt már néhányszor, hogy Indiában keltem és feküdtem. Reméltem, nem kell sokat várni, hogy újra így legyen. És itt vagyok újra :) A blog régebbi bejegyzései közt megannyi útleírást, az újabbak között véleményeket, kultúrtörténeti és irodalmi írásokat, fordításokat is talál a Kedves Olvasó. Őszintén remélem, úgy érzik majd, nem sok másik olyan forrás akad, amely ilyen rálátást kínál napjaink Indiájára.

Hirdetés

Facebook

2017. április 27. पेतॅर

Fehér külföldiként Indiában 3.

Harmadik rész. Korábban arról beszéltem, az indiaiak hogyan közelítenek felém, illetve ezt mi határozza meg leginkább. Most az indiai társadalom még néhány tulajdonságáról lesz szó, illetve arról, az milyen, amikor indiainak hisznek.

Emlékszem, mesterünk az egyetemen, Mária dzsí is azt értékelte a hindí tanulás egyik legkülönlegesebb velejárójának, hogy rengetegféle társaságban fogadják őt a legnagyobb szeretettel, a pálmakunyhótól az elnöki palotáig bezárólag. És tényleg fantasztikus, kiváltságos helyzet ez! Bele lehet azonban szédülni abba, hogy mi szívbéli jó barátságot ápolnánk bárkivel, jobb anyagi lehetőségeink hosszú távon mégis visszássá tehetik a viszonyt, miközben helyzetünket adott esetben nagyon szerénynek is érezhetjük hálánk kifejezésére, mikor egy gazdagember vendégel meg. Szűk az az indiai társadalmi réteg, amellyel mai magyarként az életlehetőségeinken túl még világlátásunk is megegyezik. Indiában sokan, még ha éppen hogy tehetik is meg, szívesen fizetnek meg jól-rosszul alkalmazottakat, hogy a „tiszta udvar, rendes ház” ápolásának feladatát, takarítást, mosogatást és a többi kétkezi munkát rájuk hárítsák. Bár ezzel rászorulóknak megélhetést adnak, valójában akarva-akaratlanul hozzájárulnak az alárendeltek alárendeltként való megmaradásában, az elvégzett munka pedig nem felétlenül közelíti meg azt a tökélyt, amelyet az odaadással magunknak végzett munka tud eredményezni. (Így volt ez persze Magyarországon is, száz éve.) Átfogó polgári közösségi szellem hiányában a közösségi terek rendben tartása kihívás.

Mindennek egyik hozadéka, hogy a szociális kérdések iránt fogékony látogatóként az ezekkel kapcsolatos meglátásaimat rendre olyanokkal tudom megvitatni, akik már régebb óta ismerőseim. Márpedig akik régebb óta ismerősök, azok egyszersmind általában a nagy indiai átlaghoz képest jobb vagy sokkal jobb anyagi lehetőségekkel, illetve társadalmi háttérrel rendelkező személyek. Hopp, itt egy ellentmondás. A kasztrendszer- és osztályellenes kritikát vajon azoknak-e a legértelmesebb fejtegetni, akiknek a családjai évszázadok óta a legtöbbet profitálták belőle? Ha viszont nem nekik fejtegetem, akkor kiknek, ha egyszer azon kapom magam, hogy ők alkotják az ismeretségi köröm nagyobbik részét?

img_3621-edit_masolata.jpg

Mielőtt tovább haladunk, megjegyezném, hogy időnként a jó bánásmódban részesülés nem pusztán az általunk adott tisztelet látható jeleinek függvénye. Sajnos ezen túlmenően létezik a white privilege fogalma. Észrevettem, hogy amikor indiai barátaimmal étterembe megyek, nem mindig, mégis elég gyakran szolgálnak ki engem először. Nekem ez nagyon terhes. Egyrészt, bármi is legyek, nem érzem, hogy vendége lennék itt bárkinek, és szeretnék szabadulni ettől a szerepkörtől. Másrészt gyűlölöm a rasszizmust, azon belül, hogy a fekete-fehér skálán az adott társaságban éppen legvilágosabb bőrű személy – indiai vagy külföldi – ébreszti a kiszolgáló személyzetben a legtöbb hajbókolhatnékot. Híresen szörnyű, hogy az angolok, akik még ma is egy nemesekből és nemtelenekből építkező társadalomban élnek, indiai klubjaikra kiírták, „kutyáknak és indiaiaknak tilos a belépés”. Közben azzal traktálták az indiaiakat, hogy Nagy-Britanniában a cipőpucoló természetesen nem angol, hanem ír. Gondolták volna?

Indiában ma is vannak ilyen klubok, még akkor is, ha a táblák már lekerültek. Egyes elegáns szállodákba középosztálybeli indiaiak is csak külföldi vendéglátóikkal léphetnek, hátha nem tudnának viselkedni – mármint a menedzsment felfogása szerint. A (z eredetileg Imperial) Delhi Gymkhana Club pedig, amely az ország bürokratikus és üzleti krémjének egyik találkahelye ma is, őrzi az angolok szellemiségét: még az egyik államelnök menyétől is megtagadtak, hogy magával vihesse egy sikeres napon kis délutáni ünnepségre az alapítványának néhány szemre alacsony állásúnak elkönyvelt alkalmazottját. Az angol nemesek a kasztrendszerben mai is hívő indiai osztályok tökéletes európai kiegészítői, akik az élősködést szinte művészi tökélyre emelték, és akik indiai országlásuk alatt a bráhmanák (panditok) fölötti kasztként szerettek magukra tekinteni. Az óvilági gyökereikre büszke konzervatív bostoni értelmiségi elit is csak úgy emlegeti magát: the Boston pundits.

Ha egyszer ilyen terhelt az indiaiak és nem indiaiak viszonya, mi van hát, ha valaki egy pillanatra elfeledtetheti a külföldiségét? Indiai ruhákban időnként van némi esély arra, hogy kasmírinak is mondhassam magamat, akikre hellyel-közzel hasonlíthatok (mint a magyarok egy jelentős hányada, nálam jobban is – nem volt hiába egy-két kör az ázsiai sztyeppén az iráni és török népekkel). A kasmíriak nem hindí nyelvűek, tehát egy kis akcentus is inkább használ ebben, mint árt. Lehetett ezzel spórolni rendesen a műemlékek jegypénztárainál, ahol a külföldieknek többe kerül a jegy (méghozzá a dollárhoz, nem pedig a mi kis forintunkhoz szabva), de úgy általában mindenütt. Ki ne szeretne inkább kasmíri lenni Indiában, mint lefitymált angrédzs? Arról már nem is beszélve, hogy milyen szép hely az a Himá­laja ölében elterülő Kasmír-völgy az óriásplatánjaival és fenyveseivel: talán az egyetlen régió Dél-Ázsiában, amelynek az éghajlata megegyezik az otthonival. Nagy öröm, hogy eddig elég alkalommal olyan helyzetekben is gondolták már rólam ezt a kasmíri dolgot, amikor semmi erőfeszítést nem tettem az ügy érdekében, sőt engem lepett meg a leginkább. A barátom kollégiumában, ahol a szemközti szobában német és francia cserediákok is laknak mindig, két-három ismerőse hetekig hitte, hogy kasmíri lehetek, és bár a folyosón lakó kasmíri srácok, akikkel gyakrabban találkoztam, nem dőltek be olyan hosszan, de a legelső körben ők is méregettek – hiszen kissé túl fehér ugyan, de angol szó egy se hangzott el, akkor meg mi ez, ki ez?

Szóval ezzel megoldódna minden kellemetlenség, ami egy fehért érhet? Túl szép lenne. Mivel a kasmíriak jellemzően muszlimok, előfordul, hogy diszkriminációval kell szembenéznie egy vélt kasmírinak. Sosem fogom elfelejteni, hogy a delhi reptéren azért nem akart valaki szükségben kisegíteni pár rúpiával, mert spontán azt hitte, hogy (kasmíri?) indiai vagyok, és rögtön adott, mikor a magyarázkodásom legvégén kifejtettem, ki kéri. Vagy amikor Guváhátíban csúnyán nézett rám a kézfejemen pattanásból lett sebet ellátó orvos a hindú-muszlim ellenségeskedés miatt mérsékelt kijárási tilalommal ünnepelt január 26-i alkotmányünnep előestéjén, amíg nem mondtam, hogy muszlim helyett külföldi diák vagyok, aki beszél hindíül. Vagy pedig amikor késő este kutyába se vett az orvos Delhi egy külvárosi kórházának ügyeletén tályoggal a combomon, amíg nem sírtam el majdnem magamat, hogy szánjon már meg, külföldi vagyok. Azt már ne is említsem, hogy tavaly a szállásadóm kezdett a mindig feszült nemzeti ünnep körül furán viselkedni velem, hátha más vagyok, mint akinek mondom magamat. Talán nem szorul magyarázatra, hogy ezekben az esetekben távol állt volna tőlem bárminek tettetni magamat. Ilyenkor azért komoly kételyek is felmerülnek azzal kapcsolatban, kell-e nyelvtanulásban olyan szorgalmasnak lenni, hogy ez legyen az eredmény. Szinte már semmiség, mikor az ember fél füllel is meghallja, hogy milyen süket dolgokat tudnak beszélni nem ritkán róla a járókelők a háta mögött.

Pár különleges, dédelgetett emlék. A zömmel muszlim zöldségesek gyakran random bháídzsánnak szólítanak és játszadozó gyerekek is "gúnyoltak" már Szalmán Khánnak, de az azért meglepő volt, mikor egy képkeretező üzletben mijándzsínek titulált a tulaj. Akkor is megtisztelve éreztem magamat, mikor egy este a Csirág Dillí dargáhnál egy öreg férfi khánszáhab megszólítással kért alamizsnát (aznap fekete pathání öltözetet viseltem). Volt, hogy egy riksás éjjel többet akart elkérni a megbeszéltnél, és amikor ráförmedtem, azt találta szólni: „Te is muszalmán, én is muszalmán, miért vitatkozunk?" A metrón egyszer egy idősebb, magas férfi bizonyítani akarta a lányának, hogy van olyan magas, mit én: mikor megkért, hogy méretszkedjünk össze, én hindíül beleegyeztem, majd kiderült, hogy egy picit magasabb vagyok, mire zavartan közölte: bahut hí másálláh. Szintén a metrón, egy fiú a barátnőjével tanakodott halkan azon, külföldi vagy indiai vagyok-e; végül a kurtám alapján a kasmíri mellett döntöttek.

Léhben reggel a buszállomáson egy kasmíri árustól vettem almát, aki külföldinek gondolván vastagon át akart vágni; ez persze nem történt meg, és pár perccel később, mikor Manu barátom ment oda hozzá, már azt tudakolta tőle, Himácsalból valósi (hindú) vagyok-e. Mivel Szaraszvatínak, a tudás istennőjének képmása függ a falamon, egyszer a villanyszerelő naivan megkérdezte, pandit, ti. kasmíri pandit (bráhmana) vagyok-e. Ez azért elég ritka, ám ennél nagyobb "bókot" nemigen várhatnék. Szintén ritka eset volt, amikor a delhi Model Townban szembejövő, létrát cipelő munkás, akire még csak nem is pillantottam rá, hangos Rám-Rámmal (hindú üdvözlés) köszönt az amúgy üres utcán; ez épp aznap történt, amikor ezt a vasalóember is megtette – holott se előtte, se utána nem esett meg ilyen. Még olyan is előfordult, hogy egy dél-indiai vonatút alatt, mikor hindíül olvastam, a szemben ülő fiú gyanútlanul tudakolta, én is az IAS közigazgatási vizsgákra készülök-e. És az is egy gyöngyszem, mikor a családdal becsekkoltunk az ágrái szállásunkra, majd a szüleim után, mielőtt még az útlevelemet nyújtottam volna, a recepciós rólam azt hitte, valami (indiai) kísérő lehetek.

Érdekes, ugyanakkor frusztráló, hogy míg sötétebb és világosabb bőrszínű indiaiak egy nem elhanyagolható vegyes csoportja elképzelhetőnek tartja, hogy így vagy úgy lehetek indiai, addig mások meg persze nem képzelik azt. Nyilván nekik van igazuk, de ettől függetlenül azért sérti az ember képzelt indiai önbecsülését, hiszen mi az már, hogy egyeseknek elég jó indiai lehetek, mások viszont rögtön megkérdőjelezik ezt. Naponta többször szembesülhetek azzal, hogy mivel másnak és másnak gondolnak, akár gyökeresen más és más viselkedésről és hozzáállásról tesznek tanúságot azok az ismeretlenek, akikkel kapcsolatba kerülök. Bármennyi időt töltsek még el Indiában, ez az ambivalens, nehézségektől nem mentes, de örömöket is rejtő viszony máshová már nehezen változhat, azt hiszem. Eközben vannak, akik a világért sem lennének indiaiak, holott nekik ezt alapból kijár. Íme két fordított példa a végére.

Amikor 2013. januárjában zajlott a Kumbha Mélá, én pedig Benáreszben szálltam meg egy éjszakára Népál felé menet, a Sánti Guest House tetőteraszán egy Iláhábádba készülő nemzetközi társaságba csöppentem. Közöttük volt egy indiai származású, ám Kanadában született és nevelkedett vagány pandzsábi származású lány. Mondanom sem kell, ha a Pandzsábban látta volna meg a napvilágot, akkor a legritkább esetben válhatott volna belőle az a nagydumás csaj, aki szemben ült. És bizony panaszkodott, hogy az még rendben, hogy életében másodjára eljött Indiába kirándulni, ha már részt kellett venni annak a rokonnak az esküvőjén, de az már sok, hogy csak azért, mert úgy néz ki, mint az indiaiak, ezért hiába beszél angolul, mindenki csak hindíül hajlandó neki válaszolni, holott ő alig ért belőle két szót. Látszott rajta, hogy őszinte a felháborodása.

A másik érdekes eset Szangíthoz, egy srí lankái fiúhoz kapcsolódik, aki néha felbukkant Vardhában, hogy konzultáljon a PhD-jéről, amelyet távmunkában készített. Tudni kell, hogy a szingaléz srí lankáiak buddhisták, akik a Kr. előtti első századokban telepedtek le ott a Gangá síkságának keleti részéről érkezve. Korábban sosem gondoltam bele, még akkor sem, mikor Ágrában számos srí lankái osztálytárs vett körül, hogy míg a szubkontinensről (Burmát különvéve) lényegében felszívódott a buddhizmus, Srí Lanká szigetén az embereknek még mindig az az alapvető, s a hindú mondavilág hozzájuk sem áll olyan sokkal közelebb, mint mondjuk a magyarokhoz. Szangít mondta nekem, hogy elég unalmas újra és újra meghallgatnia, hogy az indiai hindúk minden bemutatkozására felelevenítik neki a Rámájana történetét, amelyben Lanká démonkirálya elragadja Visnu megtestesülésének, Rámának a hitvesét, Szítát. Hogy miért? Egyfelől, mert ő nem hisz vallásosan ebben a történetben, amely indiai beszélgetőtársait vallásosan átjárja. Másrészt, a démonkirály dolog neki eléggé zavaró, ha nem sértő.

Remélem, nem untattam a kedves Olvasót ezzel a szétszórt írással, és ha legközelebb Indiában jár, most már jobban tudja majd hová tenni, hogy vajon hová is teszik őt az indiaiak.

Szólj hozzá!

Címkék: india angol osztály kasztrendszer kasmír kaszt


A bejegyzés trackback címe:

http://indiaazindia.blog.hu/api/trackback/id/tr8812459751

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.