India... az India!

Már egy ideje Indiával kelek és fekszem. Volt már néhányszor, hogy Indiában keltem és feküdtem. Reméltem, nem kell sokat várni, hogy újra így legyen. És itt vagyok újra :) A blog régebbi bejegyzései közt megannyi útleírást, az újabbak között véleményeket, kultúrtörténeti és irodalmi írásokat, fordításokat is talál a Kedves Olvasó. Őszintén remélem, úgy érzik majd, nem sok másik olyan forrás akad, amely ilyen rálátást kínál napjaink Indiájára.


2018. május 26. पेतॅर

Legeslegelső YouTube-videóm

Mondhatnám, hogy a blog bővül, terjeszkedik :) Bő egy héttel ezelőtt feltöltöttem első videómat újdonsült hindí nyelvű YouTube-csatornámra, persze magyar és angol felirattal. A csatorna címe Dunijá szócs szé barí, azaz A világ nagyobb, mint gondolnád. Remélhetőleg még sok tartalom fog következni, bár ahogy számos betervezett írás várat magára a blogon is, kérdés, milyen időközönként fogok tudni előrukkolni újabb produkciókkal. Épp ezért, hogy senki le ne maradjon, amikor ez megtörténik, mindenkit kérek, hogy feltétlen íratkozzék fel, lájkolja be és ossza meg! :)

Szólj hozzá!

Címkék: budapest youtube india hindi agra

2018. május 03. पेतॅर

My weird London travel diary: An Indo-Hungarian perspective

Namastey London! (Almost) First time here – to meet friends both Indian and Hungarian, though it's long been an absolute must on my to-do list. A compulsory experience for a Central European into Indian Studies. Don't miss the summary in the end of this write up!

Day 1

Reaching the city from Luton after innumerable people at the border check. Familiar looking London suburbs are like a vast Indian-Hill-Station-upon-Thames. An overbuilt mixture of well-maintained opulence in elegant creamy brick and crowded patches of overcast brown with grey or mudish green. I can see magick and historically incorrect sources of income on every corner. Victorian era slums by the highway.

Marble Arch. Having dropped my bag in the Gants Hill airbnb, I set out for an evening walk in the City of London, almost empty on Sunday. Bank, St Paul's, Millennium Bridge. Beautiful spring evening sky, gorgeous vista of the ugly skyline with the highrises. One girl holding a bouqet of red roses, a couple enjoying a bottle of rosé by the river. Tate, Globe, HMS Belfast, narrow hipster streets, fish 'n' chips restaurants, Tower Bridge, Tower Hill. The Tower. Just next to it, an ethnic British homeless girl complemented me for my English while begging for money; XOXO. I had no cash and felt guilty as a "wealthy" Hungarian not reaching out. London is really a mix of everything, especially of the odd, the old and the modern. It's mind-blowing but Budapest seems to be a more liveable place.


Day 2

A British Asian and a British common metro staff very kindly helped me out to get a Travelcard. London at Regent Street, crowdsourced by the rest of the world, is as majestic as the Queen gets. Weather changes fast. So these 2 into 2 streets are called Soho. Piccadilly Circus LEDs. Uncountable traffic and trucks in the historic city centre; they really do business. LGBT traffic signals, Trafalgar Square. The new double deckers have a cutting-edge design.

Waterloo. I'm the first in Masters Superfish for lunch; the smiling young native English waitress with the piercings in her lips welcomes me and she means it. The British are less frightening than what I remembered. The fish 'n' chips is sumptous and yummy, value for (still a lot of) money.

Westminster, St James's Park, Buckingham Palace (not a big deal), Green Park, Hyde Park, Peter Pan. These parks look great actually. Kensington Gardens are a treat. Albert Memorial and The Royal Albert Hall. Another round around the City, a windy evening.

Day 3

Half an hour late to the British Museum due to huge traffic that matches that of Delhi. The Museum didn't seem so big from outside but it is, free of charge. The artifacts and their presentation are wonderful. Amaravati Stupa. After 3.5 hours of superficially doing Egypt, Mesopotamia, Rome and Greece, India and China, I craved for lunch. A cute little British Asian schoolgirl was just screaming "Indian guitar" in front of a sitar. I should know more about cuneiform and China, seriously.

Meeting Kinga and her family, my ex-senior at our Indian Studies department, who later managed the museum's cafeteria here for some time. It looks like raining but it does not. Canary Wharf or Dubai Marina on the North pole, with Manu and his colleague Kunal. Tower Bridge again. This claustrophobic tube is crowded as hell. Suffocating welcome to the first world. Trafalgar Square and Piccadilly Circus in the night. Drizzle. Pizza. Let's call it a day.

Day 4

Exploring the riches of the West End and sparing money on food. I started out at a lane I had seen from the airport bus. It turned out that's one of the poshest areas in the city. Hampstead, Hampstead Heath forest park pergola and the rest of Camden is jaw-drop. Like a fairytale. A few drops of rain on Primrose Hill, a 180° panorama of the city and heart-warming sunshine with fluffy clouds scattered over the lawns in amazing Regent's Park.

I'm wearing a Punjabi kurta-pajama today but no one has raised an eye-brow so far. Notting Hill, Portobello RoadHolland Park and South Kensington in the afternoon all look beautiful and wealthy (dripping with money) as well. Stopped at the window of a real estate agency. I'll need a shelter whenever back to London, so I was just thinking about buying something smaller in the £2.5m to £7.5 range.

Evening sightseeing with Manu. Barbican, Russell Square, BM by night, Covent Garden. The food stalls had been closed so dinner in Masala Zone. Garib-khaana.

Day 5

Some more sightseeing in the city centre. Photo with Gandhi ji, whose statue faces the Parliament. Indian tourists are flocking at it. Someone is holding a Mata Rani flag, maybe a guided tour signal. Jai Mata Di! Doing the Hampstead walk the opposite way. The weather is still (surprisingly) pleasant and the whole city is in bloom.

Meeting Beata, a friend who's been living here with her South Indian husband for a while. She's not fond of London. Their luxurious rent of 375 sqft (35 m2) is considered quite small in Hungary. We take a walk in Hyde Park and enjoy a coffee in the café overlooking the sunlit Serpentine. From behind the split in her niqab a burkha clad lady is peering at an Arabic guy kissing and casually holding his English boyfriend's hand at the other table. Kensington Palace, dusk, deep breaths. Louis was born three days ago. Evening Notting Hill. Tesco pre-packed sandwich dinner.

Day 6

Good morning rain-soaked London, good morning grey row-houses from the tube. Earphone, Aayegi Har Pal Tujhe Meri Yaad.

Today's highlight was Southall, a western suburb now populated mainly by Punjabi Sikhs and other South Asian groups. The rail signboard is now an English-Punjabi bilingual. Before the walk in the neighbourhood, a must visit to the Sikh temple and lunch in its langar. Honestly, this is not a happy place. The people incorporated the English spleen (no cheering, no buzz like in India) but they seemingly don't prefer to acquire other things British. This community looks as trapped in tradition as the British were in their mini-UK settlements around the subcontinent.

As the weather went from rainy to worse, we did the National Gallery, house of many masterpieces, then the Tate Modern. I was already quite tired but this place cheered me up. In India some say: just put down a stone by the road, people will come and start to worship. It's almost like this with modern art here. You just exhibit anything and it's already an artpiece...

Day 7

The sights from the DLR tell London suburbs are the victory of function over form. The line towards Greenwich is temporarily closed, had to take a detour.

After lunch Manu and I crossed the windy meadow to meet Julcsi, my close friend who's doing her PhD in Birmingham (Peti, her boyfriend joined us later in the afternoon). She shared that UK food prices do help her retain good shape. As I was shivering she kindly offered her shawl; spring has indeed sprung here. But Greenwich with the views over the city is worth visiting on any rare sunny day, just as the Maritime Museum down the hill, nurturing the fond memories of slave and spice trade.

Eatery closed in Druid (!) Street. Vaisakhi Mela @ Trafalgar Square (!). Just as yesterday, Sikh langar free food and tea saved me from digging even deeper into my pocket. Then I was one of the last admitted to goodwill turban tying. A volunteer instructed me not to smoke or drink in pagdi – so how about Punjabi reality? Coffee in Charing Cross Street and some beer and cider at Euston station before bidding goodbye. On the way home I peeped into SOAS near Russell Square and was therefore reading the 'Why Marx was right?' pamflet among others I collected there.


Day 8 (& 9)

The weather deteriorated: late October on 29 April, November on the 30th. Meeting my childhood friend Dóri and her mates, Dóri and Gergő at Liverpool Station to roam around hipster/rundown/vintage/Bangladeshi Brick Lane. Incidentally they chose this week for a visit, too. After their departure I sought a shelter in Victoria & Albert Museum, a fabulous collection of decorative art hand-picked around the corners of the Empire including 'Tipu's Tiger,' lots of glitzy jewellery and dining silver galore. Finishing the day off with some traditional English meat pie and beer in Soho. The cash register's display gives away that the waitress kindly attending upon me is a Hungarian girl earning her bread in this faraway land... Next morning was dedicated to departure.

Summary: This was a great trip!

I loved London because despite the weather and the congested cityscape being sometimes ugly, depressing and rough around the edges, it also showed up a number of good things (like spring). London is a city of career achievers, young energy and till now a meeting point for the whole world. It says: I CAN DO IT! Just like Delhi or Mumbai which I adore. London is also still a home to retired Russian spies, world opinion makers and influencers. Lots of stories that I had heard now came alive to me.

Today's Brits, at least the Londoners I saw are not inaccessible and look lively, some revelling. They don't match those British Pathé or BBC voices reporting from colonial lands, though who knows what's on their mind... What I have observed here makes them both familiar and unfamiliar to me.

The structure of their society looks similar to that of Hungary today or India (quite many visibly lower class people and some privileged), while e.g. the Germans and the Swiss seem tidier and more organised. However, so far I just guessed, but now I can feel that they are crucially different from Hungary (and much of the continent in general) historically, geographically, in food culture and architecture, in gestures, probably family life and regarding the attitude to doing business.

I must add that I could sense they have not been played around with by superpowers unlike us in Central / Eastern Europe. As a shop's name 'Glorious Britain' at Luton Airport genuinely indicates, they have been allowed to be generally proud of themselves as a people, whether rich or poor, erudite or unlearnt. Having one's own traditions but being able to get not stuck in them gives the Brits real confidence. Hungarians have really missed out on this.

In a European nutshell, if Britain is Kashmir, then we in Hungary - Kanyakumari. In the end of the day, I'm a happy Hungarian.

Szólj hozzá!

Címkék: London Anglia India Nagy-Britannia Egyesült Királyság

2018. április 04. पेतॅर


India pár lényeges üzenete – mínusz a spiri, az ezo meg a jógastúdió. Pár vezérfonál (szútra) India szellemiségének és magunk jobb megértéséhez.

Megint hosszú kihagyással tudtam csak újdonsággal előállni. Az előző év második fele elég mozgalmas volt, néha túlságosan is. Végre dr. Peti lettem, ehhez pedig öt és fél évet éltem immáron Indiában. Az MA-t és a rákövetkező évet hozzávéve gondolatban nyolc és fél esztendőt töltöttem itt az eddigi harmincból. Sajnos Srí Lankára és Bángládésbe bürokratikus okokból, Pákisztánba a politikai körülmények miatt nem volt alkalmam még ellátogatni, mindazonáltal méretében az Európai Unióval vetekedő Indiát szinte kőről kőre megismerhettem – magyar és valamelyest indiai szemüvegen keresztül is. Élményeimbe belepillanthat az Instagramomon @peter.sagi.

Az eddig Indiában töltött idő, a hindí irodalom doktori képzés számomra az indiai, észak-indiai társadalommal testközelből való ismerkedést jelenti. Tíz-tizenegy éve kezdtem szanszkritul és hindíül tanulni. Akkoriban kezdték rebesgetni, hogy India egy olyan hely, amely egyre több szerephez fog jutni a világban. És tényleg, azóta a közel sehányhoz képest lényegesen több indiai fordul meg nálunk turistaként, állami ösztöndíjprogramunk révén diákként (idén már mintegy 650-en tanulnak hazánkban) vagy közép-európai befektetési lehetőségek iránt érdeklődő üzletemberként. Kissé fájlalom, hogy ennek ellenére Dél-Ázsiáról, erről a hatalmas és sok szempontból mesébe illő részéről a világnak, ahol minden hét emberből kettő él ma, tájékunkon igazából még mindig kevesen tudják, mi fán terem.

Az alábbiakban összegyűjtöttem néhány fontosnak gondolt észrevételemet, amely talán sokaknak szolgálhat egy kis rácsodálkozással. Ezután sem szeretném Indiát mindenben eszményíteni, de szerintem meg kell próbálnunk mindenhonnan eltanulni azt, ami jó.


Élet a Marson

A nagyobb nemzetközi és magyar híroldalak közlései alapján Ön szinte kívülről tudja, hogy az atomhatalom India nagyon fejlődik ugyan – már sikeresen szondát küldött a Marsra –, de azért rém csóró és gyerekek sokasága éhezik. Tele van ősi filozófiával meg vallással, de bűn mocskos hely, és ha nem visz el senkit a pestis, lepra meg a kolera, azért itt mindig kisiklik egy vonat, lezuhan egy utasokkal csurig teli, szakadt busz a szakadékba. De minimum megerőszakolnak (és különös kegyetlenséggel megölnek) egy szerencsétlen nőt. Is. Vagy nem. Nem egészen.

Eközben ki tudja, mit esznek az indiaiak? Nem curry-t ugyanis. Ki sejti, hogy hány fok van télen Delhiben? Hát nem 35. Ki tudja, milyen ruhát hordanak az indiaiak? Pesten kevesen találják még ki, ha újabban a járókelők szeme elé is kerül egyszer-egyszer, hogy az a cucc, na, az éppen indiai. Felmerül a kérdés, nincs-e valami félrevezető abban, ahogy mi, a Duna középső folyásánál három-négyezer falut belakó magyarok (is, másokkal egyetemben persze) szemlélni próbáljuk a nagyvilágot.

Különben az indiai tévéhíradók szignáljában a földgolyó Indiánál áll meg a kapcsolás előtt. Az indiaiak alapélelmiszere a lencsefélék, rizzsel vagy otthon sült egyszerű búzaliszt-lepénykenyérrel. Delhiben és északabbra egy január eleji éjszakán 1-2 fokig is eshet a hőmérő higanyszála, fedél nélkül a néhány hetes télben is kihűlhet valaki, még ha májusban 48–49 fok szokott is lenni, szóval érdemes azért meleg holmit csomagolni. Ugyanolyan szélsőséges az éghajlata, mint Budapestnek. A ruhákról egyszer korábban már írtam, ha valaki a szárín túl érdeklődik.

Hérodotosz miatt Európában sokáig úgy hírlett, Indiában egylábú emberek élnek (szkiapodoi), akik fekve azzal az egy lábukkal árnyékolják magukat a tűző nap ellen. Talán testgyakorlatokkal délidőben vezeklő jógík lehettek, akikről ő fél füllel hallott. De én nem mulatok annyira ezen, mert két és fél ezer év múlva még mindig hasonlóan torz távcsőbe pislogunk. Persze az indiaiak műszere sem tökéletes, de a benyomásom az, hogy a gyarmatosítás nem csak a külföldiekkel szembeni kisebbrendűség-tudatot alakította ki bennük, hanem kénytelen-kelletlen az idegen dolgok megismerésének szükségérzetét, illetve szándékát szintén mélyen tudatukba égette.

Számomra Indiában az első pillanattól az volt az elragadó, hogy itt a legnagyobb természetességgel zajlik minden emberi tevékenység valahogy másképp – vagy csak épp egy kicsit, vagy nagyon. Miközben az amerikai filmek, végső soron még az indiai űrprogram is, arról tanítanak minket álmodni, hogy embert küldjünk a Marsra, addig a legtöbben már egy párórás repülőút után az Androméda-ködben fogják érezni magukat, ha először lépnek erre a földre (és viszont). Az ismerőseim általában meglepődnek azon, hogy kis hazánk és India közt mindössze 4½, óraátállítás után 3½ óra időeltolódás van csak.

Jim Rogers milliárdos, aki amerikai pénzemberként motorozott a Szovjetunióban és a kommunista Kínában, a gyenge infrastruktúra mellett is kulturálisan bámulatosnak tartja Indiát. Valószínűleg mert a lét egy olyan különböző oldalát állítja szembe velünk. Szédületes, hogy ugyanabban a világban ilyen más búrák alatt tudunk létezni, és hogy máshol mást jelent a bevett, úgymond a normális, mint minálunk. Márpedig jelen állás szerint hét emberből kettő dél-ázsiai születésű, vagyis a véleményük sokat nyom a latba, ha egy marslakó meg találja kérdezni: mit jelent az emberélet.

Spirituális élmény, csak nem úgy, mint a jógastúdió

Életünk amúgy valószínűleg nagy részben az, amit a közvetlenül körülöttünk élő emberek gondolnak, sugallnak, ezért ha Indiában – vagy egyéb gyökeresen másmilyen kulturális közegben – találjuk magunkat, könnyen mellbe vághat: bár ugyanazt a levegőt szívjuk be, ugyanaz a nap süt ránk, mégis mennyire más az élet értelme itt vagy ott. De vegyük akkor rögtön ne is az élet, hanem a halál megközelítését. Közhely, mégis igaz: az indiaiak többségének számára a világ nem A-ból B-be halad, hanem az egész teremtés egy körforgás. Az indiaiak nem rettegnek az Armaged­don­tól meg a végítélettől, mert náluk a világ nem áll meg ott, hogy elpusztul — nemsokára kezdődik elölről. A sok piff-puff akció- meg maffiafilm ellenére emlékeim szerint világvégés produkció még nem készült Bollywood­ban. Indiában az idősek gyakran mondják: „ha megláthatom az unokám arcocskáját, akkor már eleget éltem”. Korábban talán mifelénk is így volt, de abban szinte biztos vagyok, hogy a mai nyugati társadalmakban már nem ez az elmúlást természetesnek elfogadó hozzáállás jellemző.

A nem muszlim dél-ázsiaiak elhamvasztják a halottaikat. A hindú mitológiai felfogás szempontjából Agni, a tűzisten magához veszi az elhunytat, hogy máshol folytassa útját. Ma már vannak ugyan krematóriumok, de a hamvasztási szertartás nagyrészt most is szabadtéren történik. Egykori latinos-görögösként életem legmeghatározóbb élményei között szerepel, hogy Benáreszben ma ugyanúgy lobognak a máglyák az éjszakában, mint az Íliász elején. Sajnos elvesztettem édesapámat, így mondhatom, hogy ennek a korábbi élménynek a hatására valamivel könnyebb volt feldolgozni távozását. Miért? A máglya mellett a családtagok látják, ahogy szerettük teste hamuvá lesz, és a legidősebb fiú kötelessége egy faággal széttörni a koponya maradékát, amellyel jelképesen megszabadítja az elhunyt lelkét; ön is elmehet és megnézheti csendben az oldalvonalról. A fizikai test – irodalmi, mégis viszonylag hétköznapinak számító hindí szófordulattal – „öt elembe olvadásának” látványa nekem azt üzeni, hogy a szeretteinket vagy önmagunkat ne ezzel a múlandósággal azonosítsuk, hanem bízzunk abban, hogy marad belőlük valahol valami örök azután, hogy kihűlt a máglya parazsa. Bár a halottégetőhöz hozzátartoznak a kísértethistóriák, az ő képzeletükben nem rágják kukacok a testet a korhadó koporsóban, az amúgy is kevés horrorfilmjükből pedig hiányoznak a zombik.

A lét körforgásából megszabadulni igyekvést akár a hindúk, akár a buddhisták részéről az európaiak gyakran pesszimizmusnak tartották, tarják. Ehhez annyit fűznék, hogy ma a dél-ázsiaiaknál élettelibb népeket keresve is nehezen lehet találni; életigenlők és családközpontúak, szóval ránézésre egyáltalán nem akar mindenki rögtön eltávozni a nirvánába. Viszont az indiai meglátás szerint az újjászületések sorozatában, földi világunkban az emberi létforma az elérhető legtöbb – márpedig úgy tartja a szólás, a csúcson kell abbahagyni. Ha valaki szépen le tudta élni az életét, akkor annak ahelyett, hogy hibák kockáztatásával rosszabb születést hozna magára, esetleg jócselekedeteivel időleges helyet nyerne valamelyik mennyországban, mielőtt újra kénytelen lenne megszületnie itt, inkább célszerű berúgni a gólt és visszatérni a világlélekhez. Mármint a több indiai filozófiai iskola között uralkodóvá vált védánta („a Védák függeléke”) változatában.

Lelkiismereti szabadság

Noha Nyugaton az elmúlt egy-két évszázad óta különféle dokumentumok szavatolják az állampolgárok lelkiismereti szabadságát, az indiai kitekintés elgondolkodtatott afelől, hogy ez tényleg akkora világújdonság-e. Merthogy korábban Nyugaton éppenséggel nem illett nagyon mást gondolni, mint az egyház tanítása, míg Indiában meg azelőtt sem bocsátkoztak efféle korlátozásokba. Az indiai vallások hosszú időn át nem annyira tantételek helyes ismeretére, inkább az istentisztelet megfelelő kivitelezésére helyezték a hangsúlyt. India történetének évszázadai során a templomba járást, áldozatbemutatást és imát nem hittanórák, hanem a folytonos szokásrend, a hétköznapok bevett gyakorlata szabályozta. Azzal kapcsolatban, hogy az egyénnek mit kellene gondolnia a saját lelki üdvéről, különösebb elvárás nem volt, a vallási életben való részvétel több-kevésbé magánügynek minősült. A lelki élet talán éppen az erőltetés hiánya miatt olyan fontos erre még mindig a legtöbbeknek. Okulva ebből, a hindú papok üldözése helyett még az egyik legfontosabb indiai szúfí muszlim szent, Nizámuddín Aulijá is arra intette tanítványait, hogy vegyenek példát azok odaadó hitéről.

Míg az egyszerű emberek közelíthettek az istenvilághoz do ut des, adok-kapok alapon, ennek elítélése vagy tiltása nélkül a meghatározó indiai gondolkodók a test és lélek kapcsolatának önálló megfigyelésen alapuló tanulmányozását célozták. A légzésgyakorlatokat, fegyelmezett testmozgást és meditációt, szellemi elmélyülést a „próbálja ki, hogy elhiggye” gondolat jegyében folytatták, folytatják mind a mai napig. Indiában az emberi léthez nem tapad eredendő bűn, sem eleve elrendelés. A népszerű szent szöveg, a Bhagavad-gítá szerint ki-ki a cselekedeteinek (szanszkrit karma avagy karman) uralásával irányíthatja, kovácsolhatja sorsát. Személyes benyomásom az, hogy a hindúk, szikkhek, dzsainák és buddhisták jó pedagógusként általában több hangsúlyt fektetnek a jócselekedetekkel elérhető üdvre, előnyökre, mintsem a rossz cselekedetekből származó büntetésre, az örök kárhozatra jutásra. És mondhatjuk, az utca embere szorít annyi teret az imádságnak, hogy le ne maradjon, ha egy felsőbb jóindulat éppen segíteni akarna rajta.

Nyugaton az utóbbi időkben sok munkát fordítottak a kereszténység történeti és hitbéli oldalának szétszálazására. Indiában sosem volt kötelező megmagyarázhatatlan eseményekben hinni. A szent szövegeik már a Rigvéda korától felvetik, hogy az emberfeletti hatalommal bíró, alkalmasint javunkra bírható istenek maguk is lehetnek végső soron a világegyetem körforgásának alárendelt teremtmények. Az ókori indiai bölcsek között ott találjuk a csárvákákat, azaz materialistákat is. Mégis a jelenről beszélve az a benyomásom, a dél-ázsiaiakat nagyon azért nem kell győzködni az égiek létezésével kapcsolatban. Legyen szó sok keresztény vagy muszlim által bálványimádónak titulált indiairól, vagy pedig filozófiai tanításokban és meditáció révén önmagában elmerülőről, parasztról vagy atomfizikusról, a dél-ázsiaiak nem nagyon kétlik, hogy egy elvont Isten vagy esetleg sok, tulajdonságokkal felruházott isten közreműködhet életünk alakulásában. Hiszen van, aminek ép ésszel való felfogása – mint a jószerencse és balsors megértése – egyelőre meghaladja képességeinket, és olyankor végső soron miben reménykedhetnénk még, ha nem felsőbb jóakaratban.


Szadásiva (az Örök Siva) avagy Brahmá-Visnu-Siva

Dude, just chill and enjoy!

Ha a kereszténység szlogenje a szeretet, akkor a hindúké talán a béke lehetne (szanszkritul és más indiai nyelveken sánti). Egyik barátom a híres elephantái Brahmá-Visnu-Siva trimúrti-szoborról készített fényképe alá viccesen ezt írta: „Mindenki nyugodjon le!” Remekül ráérzett az alapüzenetre, amely ugyanakkor közrejátszhatott a nem feltétlenül előnyös helyi társadalmi berendezkedés, a kasztrendszer tartósságában is. India nem az az ország, amely eddig gyakran jött volna a társadalmi szerepeket újraosztani igyekvő forradalmi hevületbe. Nemcsak a hindúk és muszlimok, de korábban olykor a hindúk és buddhisták, illetve a Sivát, illetve Visnut előnyben részesítő hindúk között is elő-előfordult fizikai erőszak. Ám a többségi társadalmat századok óta mégis olyan légkör vette körül, amely az egymást váltó hódítók alatt is a status quót többre tartotta a revolúciónál. Tudni kell tízig számolni és oldani a stresszt.

A túladagolt növényvédő szerek, megannyi cukorbeteg, valamint az indiai fiatalok körében egyre népszerűbb gyorséttermek korában csak óvatosan említem meg, mégis az egészséges étkezés az indiai kultúra egyik sarokköve. A sokak által említésszinten nálunk is ismert ájurvéda („az élet tudománya”) a dél-ázsiaiak által hosszú idő alatt feljegyzett gyógyászati megfigyelések gyűjteménye számos bajra elsősorban fegyelmezett táplálkozást, illetve rendszerszerű böjtöket javasol gyógymódként. Vegetarianizmusuknak vallási alapjai is vannak persze. Én nem lettem vega az indiai életemben és valójában a hindúk vagy buddhisták nagy része sem volt soha meggyőződésből teljesen az, azonban úgy találom, hogy a mértékletes húsfogyasztás egészségi előnyökkel jár. Az indiaiak már a régi szövegeikben sem voltak kishitűek, hagyományukban az emberélet hossza – ha nincsenek különös nehezítő körülmények – alapvetően száz esztendő lehet; szanszkritul a születésnapi köszöntés ez: „Száz őszt láss!”

Mindeközben persze már az indiai nagyvárosiak életformájában is megjelent a kiégés. Épp a napokban osztotta meg valaki, hogy a szerénységéről ismert Ratan Tátá, a híres TATA vállalatcsoport örököse, volt igazgatója egy fiatal munkavállalóknak tartott előadásában ezért felhívta a figyelmüket (2.o), hogy mi emberek mindannyian, úgymond, korlátozott idejű SIM-kártyák vagyunk, szóval igyekezzenek élvezni a rendelkezésre álló időt. Sokan a több pénzért csak robotolnak, pedig nem vagyunk robotok. Benne van a pakliban a családi vita, a rossz jegy a vizsgán; de ettől még tennünk kell azért, hogy élvezni tudjuk az életünket: nem kell magunkat olyan szörnyen komolyan venni! Ötven jó évből úgy 2500 hétvégének örülhetünk a családdal, aztán legyen bármi, innen menni kell. Élvezzük hát ki! – Ahhoz, hogy egy vezető iparmágnás ilyen szemléletet igyekezzék közvetíteni, talán indiainak is kell lennie.

Az ember társas lény

Dél-Ázsiában a családi értékek különösen fontosnak számítanak, noha a doktori dolgozatomban bemutattam, mennyi valós rosszat is elmondhat egy írónő az ottani családmodellről. Miközben a nagycsalád lehet behatároló tényező, a közösséghez tartozás kétségtelenül a kiegyensúlyozott életvitel és a szellemi egészség egyik alappillére. Hazatérve Budapesten, a 4-6-os villamoson nekem mindig szembeötlőbbek a keserű, magányos, bús, zavart (adott esetben a bezárt Lipótról elszélesztett) emberek látványa, mint a hatalmas Delhiben, ahol itt-ott családok élnek az utcán. A valláson kívül a legtöbb helyen még mindig szoros (nagy)családi összetartás lehet az oka, hogy Indiában a nyugtalanítóan növekvő népesség és a valóban ijesztő anyagi különbségek ellenére a vagyonbiztonság általában jó, nem kell attól rettegve kilépni az utcára, hogy a következő sarkon kirabol egy galeri. A nőket érő zaklatás vagy szexuális bűncselekmények természetesen sajnálatos és megoldandó problémát jelentenek.

Indiában a jó hangulat garantált. Ottani életem során tapasztaltam, hogyan lehet az apró dolgokat ünneppé varázsolni. Még a moziban is üdvrivalgással és füttykoncerttel fogadják a vásznon a filmcsillagokat! Harsány színek, harsány nevetés, harsány zene, harsány tánc kavalkádja, díszek-minták-hangulatfények kaleidoszkópja. Ha valaki fogyaszt alkoholt, akkor egyetlen laposüveg középszerű rum vagy whisky szétosztása egy barátokkal padlón ülve, párnákon heverészve átbeszélgetett este során képes mindenkit feldobni és oldott hangulatba hozni – ha nem maga az alkohol, hát annak és egymás jelenlétének a puszta élvezete. De azt szintén volt alkalmam látni és gyakorolni a sok esetben absztinens indusok között, hogy nem is mindig kell inni ahhoz, hogy jót mulassunk és széttáncoljuk a parkettet – nem mintha arrafelé nem volna épp elég zugivó is, de csak a felszabadult, önfeledt szórakozáshoz még egy korty szeszt sem kell legurítani.

A szórakozás pedig ugye nem lehet teljes zene nélkül. A klasszikus előadó-művészet hatása részben még a ma hallható popzenére is kiterjed. Szívből szeretem az indiai zene millió fajtáját a szomorkástól a partidalokig, és lelkesedéssel tölt el, hogy olyan fülbemászó slágereket dúdolok, mondjuk helyi fiatalokkal egy lepukkant kis fodrászüzlet székében ülve, amelyeket megbecsült költők szereztek, klasszikus zenei előképzettségű előadók énekelnek, és amelyek harmonikusan következnek egy rendkívül gazdag múltra visszatekintő hagyományból. Hagyományos zenei dallamaik, kompozícióik, a rágák igazodnak nemcsak a mi hangulatainkhoz, de az év- és napszakokéihoz is; az elmúlt évtizedek környezeti károkozása ide vagy oda, az indiai költészetben és zenében mély természetszeretetet vehetünk észre. Tájékukon a megzenésített vers, költészet, életbölcselet sokkal több, mint Koncz Zsuzsa. (Ha nem hallottak még indiai slágereket, adjanak nekik egy esélyt, hallgassanak meg párat a mostani kedvenceimből.)

Kicsire nem adunk

Az indiaiak nem a tökéletesség hívei. Most megmosolyoghatja néhány olvasó, hogy Indiában elég sok minden távol áll a tökéletestől. Az indiaiak tűnhetnek ugyan kevésbé igényesnek a köztisztaság, a villanyvezetékekkel elcsúfított óvárosok kérdésében, de nem lehet, hogy más dolgokban esetleg mi mulasztunk? Hogy állunk a családi kapcsolatokkal? Tudunk-e beszélgetni, ha sorban állunk a postán, amikor helyet foglalunk egy járművön? Vagy nekünk ez igazából nem is fontos, miért kéne? És miért van, hogy Latin-Amerikát, amelynek számos országában igen gyenge a közbiztonság és a nyomortelepeket szépen csengő szóval favelának hívják, de másfelől roppant hasonló Dél-Ázsiához, egy ismerősebb térségnek fogja fel a magyar köztudat? Csak nem azért, mert a spanyolok és portugálok révén, elég alaptalanul, azt hisszük, több közünk van hozzá? India, Dél-Ázsia, Ázsia mégis mitől olyan idegen?

Kinti életem nekem rávilágított annak fontosságára, hogy minden nálunk bevett szokásra legalább egyszer-egyszer rákérdezzek magamban. Örülhetünk persze, hogy a pesti Dunában nem ellenjavallt megmártózni, mert a víz, de még a part is tiszta. Vannak viszont más helyzetek, amikor egy kis vállrándítás sokat segíthet a frusztrált magyarokon. A családom több mint három évvel ezelőtti indiai látogatásuk óta folyton emlegeti, mennyire meglepte őket, hogy az indiaiak milyen nyugodtan teszik a dolgukat, még ha sokan olyan körülmények között élnek is, amelyek egy átlagos európai számára elsőre elfogadhatatlanok. Ritka, hogy valaki hőzöngjön, pedig meleg van, dugó van, sor van, sok a szegény ember, számos helyzetre nincs állami segély, nem menetrend szerint jár a busz, vagy pedig jön, csak nincs rajta hely, néha hirtelen megdrágul egy alapélelmiszer, sokszor rossz az út, késik a vonat, egy rendőr beleokoskodhat a magánügyedbe, és így tovább. Félreértés ne essék, én egyáltalán nem állítom, hogy az indiaiak ne látnának problémákat maguk körül, vagy sokan ne keresnék rájuk a megoldást. De valahogy úgy érzik: a hőzöngés, a végtelenített kiakadás, hogy ez rossz meg az rossz, nem vinné előbbre őket.

Egyszer néhány magyar baráttal este éhesen beestünk a kasmíri fővárosban, Srínagarban egy étterembe. Szinte teljesen üres volt, az ilyenre mondják, hogy érdemes elkerülni; csakhogy már kopogott a szemünk az éhségtől, így helyet foglaltunk. Itt volt egy csapat európai egy muszlim többségű városban, rendeltünk egy csomó húsételt. Majd várnunk kellett elég soká. Egy, történetesen vega lány kért csak zöldséglevest, ami elkerülte a pincérfiú figyelmét, ki is hozott egy húslevest. A leányzó szóvá tette. A pincér pedig egy félpillanatnyi gondolkozás után magabiztosan rávágta: „nem baj, jó lesz az úgy is,” majd sarkon fordult és távozott. Mi meg néztünk egyet, de emlékeim szerint azért mind megtöltöttük a hasunkat. Meglehet, hogy ez nem a vendéglátás Michelin-csillagos csúcsa, illetve még az is, hogy jól ki akart tolni egy „angrédzs” társasággal. Mégis arról árulkodik, hogy Indiában sok mindent az emberek nem szívnak úgy mellre, mint mondjuk Pesten. Nem hullott ki a pincér haja, hogy akkor most ezt dobhatja ki, és kezdhet az üres konyhában újat kotyvasztani. Azt láttam, hogy rengeteg dologra több megoldás is lehet, így is jó, de úgy is jó, vagy jó lesz. Ha a végeredmény a célnak tulajdonképpen megfelel, akkor a legtöbben nem fognak hisztirohamot kapni, hogy miért nem pont ilyen vagy pont olyan.


A delhi nemzetközi reptér útlevélellenőrző csarnokának hatalmas fali díszítése

Türelem rózsát terem

Az indiaiaknak erénye a türelem; nem feltétlenül az elfogadás, de a türelem. A szanszkrit szállóige szerint „az egész világ egy nagycsalád, vaszudhá éva kutumbakam.” Az összes létező súrlódás ellenére egymás mellett él itt a szárí, a miniszoknya és a burká, a világ összes nagy vallása, a férfiak-nők és a hidzsrák (hagyományos transzvesztiták). Az emberek bekapcsolódnak a mások ünnepeibe. Indiában szinte minden igaz, meg az ellenkezője is. Hozzá vannak szokva a változatossághoz és nem kapják fel a fejüket sok, számunkra eleinte disszonáns dolgon. Miközben sokan megtehetik, hogy külföldre járogatnak, más összetákolt kis asztalon pár forintért vasalgatja a ruhákat dudorászva, annyira még nem is keres rosszul, mint valaki azt elsőre gondolná. E két világ itt (egyelőre) megfér egymás mellett; mindenkinek van valami megélhetése, mindenki hasznos tud lenni kis dolgokkal is. Amíg nem a tehetősnek kell csinálnia, addig nem gondolja, hogy a szegény útban van. Lehet, hogy nagy a korrupció és egyenlőtlen a vagyoni eloszlás, de ezzel együtt kevés olyan hajléktalant látni, aki a kannás bor helyett ne űzne valami pénzkereső tevékenységet. Élni és élni hagyni.

Tanárnőm régen figyelmeztetett bennünket, hogy Indiában valahogy lépten-nyomon annyi dolog történik az emberrel, amire nem is számított volna, és annyi minden jöhet közbe, hogy tényleg csak azt lehet biztosra venni, ami már megtörtént. De semmi gond. Az indiaiak – az állami állásban aktákat elfektetőkön kívül – általában nagyon is nyüzsögnek, teszik a dolgukat. Néha persze tudni kell, hogyan csináljunk kedvet valakinek, hogy elintézze a fontos hivatali ügyünket; de az akadályok nem kisebbítik az ösztönös vállalkozó szellemüket, a jég hátán is megélni tudásukat, azt, hogy kevés lehetetlent ismernek. Türelem, rózsát terem. Itt máshogy telik az idő. Ki hogyan üti el az utazás, várakozás óráit? Húszévesen az egy-másfél órás út a nagyszüleimhez Budapestről Székesfehérvárra hosszúnak tűnt. Indiában a véletlenszerű beszélgetések, a kapcsolatteremtés egyszerűsége, a nézelődés és sokszínűség változtattak azon, hosszúnak tűnik-e egy hatvan kilométernél lényegesen hosszabb utazás. Ha nem épp az irodában van, a legtöbb ismerőshöz Indiában még most is be lehet állítani találkozó egyeztetése nélkül.

Hallasd a hangod!

Ezt a türelmet még a nyelvtanulásban is tapasztalhattam. Vannak a magyarban tájszavak, de azon a hatalmas területen, ahol a hindít beszélik, meg még inkább. Míg itthon egy-kétszer belefutottam már abba, hogy „de magyarul ilyen szó nincs” (mármint persze valaki más szerint), az indiaiak sokkal inkább hozzá vannak szokva a sokszínűséghez. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor éreztette valaki velem, hogy zavarja, ha valami nyelvi hibát vétettem; olyanra az angollal vagy franciával ellentétben pedig emlékeim szerint nem is volt példa, hogy ne értette vagy akarta volna érteni valaki, amit mondok, lett légyen az akármilyen.

A hindí tanulmányozása arra tanított, hogy a nyelvtanulás elsősorban az elfogadásról szól. Elfogadom, hogy egy nyelvben más hangok természetesek, elfogadom, hogy más a mondatszerkesztés, a szókészlet, és így tovább. Elfogadom, hogy egy másik nyelvvel jócskán megváltozik, amit látok és kifejezek a világból. Egy magyar hölgy amerikai karrierjéről szóló interjúban olvastam, de általánosságban is igaznak tartom: „A nyelv nagyon nehéz, és abban van benne minden, a kultúránk, a gondolkodásmódunk. Amíg a nyelvet nem beszéled, a többit sem érted.”

India egy hangos és beszédes ország. Mindenki mondja és mondja… Talán ezért szeretem a legelejétől. Persze azért nem olyankor, mikor főműsoridőben az összes hírcsatornán hatos körkapcsolásban próbál mindenki nagyobbat mondani a másiknál. Vitás helyzetekben a szájkarate sokkal messzebb mehet, mint nálunk, ahol lehet, hogy már dulakodássá fajulna a dolog… De épp ezért az Indiában töltött idő megtanított arra, hogyan legyek csöndben bólogató kis latin szakosból street smart. Mert ha nem vagy elég belevaló, elég vállalkozó szellemű, akkor Indiában bizony különösen nehéz lesz érvényesülni.

Mindig megújulni

Indiáról szokás azt gondolni, hogy egy olyan kultúra, amely ősi időkre visszanyúló gyökereivel sosem szakított teljesen. Erre a folytonosságra az indiai dal és film példáját hozhatnám föl rögtön. Az ottani tévécsatornák és a rádiók most is rendszeresen játszanak filmeket, dalokat az ’50–60-as évekből, amelyekre nem csak egy rétegközönség vevő, hanem nagyjából mindenki, még a fiatalok is. Egy budapesti diszkóban nehéz lenne elképzelni, hogy Karády Katalin vagy Katona Klári remixek menjenek egy-egy Nicki Minaj és David Guetta között, de ez Delhiben inkább előfordul, mint sem. Szerintem a fiatalok tömegei arrafelé sokkal kevésbé érzik úgy, hogy minden, ami régi, egyből kukába való. Nagyon fontos dolog az innováció, de időnként lehet, hogy érdemes ezt-azt megőrizni a múltból is. Az indiaiak használják a saját motívumaikat a modern ruhákon is. Szeretném megérni, hogy a magyar népművészet motívumai nem csak a Váci utcai szuvenír­boltokban jelenjenek meg, hanem visszaköszönjenek, mondjuk, a pólókon vagy kosztümökön – de ha kell, a mához igazítva, átdolgozva, pixelesben, flitteresben vagy akárhogy. Miért ne?

Nagyon szívesen veszem, ha megosztják velem véleményüket, észrevételüket. Ossza meg ismerőseivel, ha talált valamit, ami megfogta.


Szólj hozzá!

2017. április 27. पेतॅर

Fehér külföldiként Indiában 3.

Harmadik rész. Korábban arról beszéltem, az indiaiak hogyan közelítenek felém, illetve ezt mi határozza meg leginkább. Most az indiai társadalom még néhány tulajdonságáról lesz szó, illetve arról, az milyen, amikor indiainak hisznek.

Emlékszem, mesterünk az egyetemen, Mária dzsí is azt értékelte a hindí tanulás egyik legkülönlegesebb velejárójának, hogy rengetegféle társaságban fogadják őt a legnagyobb szeretettel, a pálmakunyhótól az elnöki palotáig bezárólag. És tényleg fantasztikus, kiváltságos helyzet ez! Bele lehet azonban szédülni abba, hogy mi szívbéli jó barátságot ápolnánk bárkivel, jobb anyagi lehetőségeink hosszú távon mégis visszássá tehetik a viszonyt, miközben helyzetünket adott esetben nagyon szerénynek is érezhetjük hálánk kifejezésére, mikor egy gazdagember vendégel meg. Szűk az az indiai társadalmi réteg, amellyel mai magyarként az életlehetőségeinken túl még világlátásunk is megegyezik. Indiában sokan, még ha éppen hogy tehetik is meg, szívesen fizetnek meg jól-rosszul alkalmazottakat, hogy a „tiszta udvar, rendes ház” ápolásának feladatát, takarítást, mosogatást és a többi kétkezi munkát rájuk hárítsák. Bár ezzel rászorulóknak megélhetést adnak, valójában akarva-akaratlanul hozzájárulnak az alárendeltek alárendeltként való megmaradásában, az elvégzett munka pedig nem felétlenül közelíti meg azt a tökélyt, amelyet az odaadással magunknak végzett munka tud eredményezni. (Így volt ez persze Magyarországon is, száz éve.) Átfogó polgári közösségi szellem hiányában a közösségi terek rendben tartása kihívás.

Mindennek egyik hozadéka, hogy a szociális kérdések iránt fogékony látogatóként az ezekkel kapcsolatos meglátásaimat rendre olyanokkal tudom megvitatni, akik már régebb óta ismerőseim. Márpedig akik régebb óta ismerősök, azok egyszersmind általában a nagy indiai átlaghoz képest jobb vagy sokkal jobb anyagi lehetőségekkel, illetve társadalmi háttérrel rendelkező személyek. Hopp, itt egy ellentmondás. A kasztrendszer- és osztályellenes kritikát vajon azoknak-e a legértelmesebb fejtegetni, akiknek a családjai évszázadok óta a legtöbbet profitálták belőle? Ha viszont nem nekik fejtegetem, akkor kiknek, ha egyszer azon kapom magam, hogy ők alkotják az ismeretségi köröm nagyobbik részét?


Szólj hozzá!

Címkék: india angol osztály kasztrendszer kasmír kaszt

2017. április 27. पेतॅर

Fehér külföldiként Indiában 2.

Második rész. Előzőleg ott hagytuk el, hogy az elmondott okokból Indiában a külföldiségnek ugyanúgy láttam hátrányát és előnyét, ahogy egy bizonyos befogadottságnak is előnyét és hátrányát. Ennek értelmében folytassuk most konkrétebb dolgokkal, pár emlékkel arról, az indiaiak hogyan közelítenek hozzám.

Eleinte mindenekelőtt az európaiságom hátrányaival kellett itt szembenéznem. A történelmi háttér mellett vannak újabb keletű okai is ennek. A saját praxisomban az Indiába látogató nyugatiak, európaiak egy nagyon jelentős hányada a minimum fura, de néha még nekem, szintén nyugatinak is megdöbbentő kategóriába esik:

  1. Ebbe a csoportba az indiai szalvár ihlette, pólóval vagy hónaljban derékig kivágott, foszló atlétával viselt random pszichedelikus mintájú, gumis buggyos gatya (amelyet már a helyiek is annyit láttak, hogy kezd átkerülni a trendi városi női divatba) vagy egy kurtá, hosszú felső rövidnacival csak a belépő szint. A szafarikalap és hasitasi azért még nem lett az indiai utcai divat része.
  2. Nagyon sokan eljutnak az alapfokig: nagy rasztahaj (Indiában ma inkább a halottégetőből szerzett hamuval fedett testű vándoraszkéták körében dívik csak) és a mindenféle – gyakran hindú ihletésű és itt esetleg szalonképtelen – tetkókkal kivarrott bőr. Tetoválás falun ugyan mindig volt, sőt ma városon is egyre menőbb, csak nem úgy, nem ott és nem annyi, stb.
  3. A középszintre az országban könnyen elérhető fűtől kitágult pupillák és szétcsúszott járás trippeli át a nagyérdeműt. Ha e körülmények olyankor is fennállnak, mikor az illetőnek döntéshelyzetben kellene megfelelnie (pl. beül egy ismeretlen városban egy ismeretlen taxiba), az már középhaladó.
  4. Haladónak mégis azt a piros hajú, kilyuggatott birminghami rocker párt mondanám, akiken egész egyszerűen megesett a szívem, s akiket tejfehér angol bőrükön nagyon sok szegecses bőrcuccban, acélbetétes bakanccsal a lábukon mentettem ki déli 45°C-ban az Új-delhi vasútállomás előtt őket alaposan, hmm, rászedni készülő riksások karmai közül…


Ha ez nem lenne elég súlyos önmagában, a gyarmatosítás miatti sértettségre játszva sztereotípiákkal rengeteg bollywoodi alkotás tud jövedelmező lenni. Az indiai színészek mellett valamilyen apropóból megjelenő fehér szereplők általában nem csak nem testesítik meg a szépségideált, de általában a szerepeik is szánalmasak, bugyuták. A fehér nők pedig, még ha az olasz tengerparton is forgatták a jelenetet, természetesen mind szöszkék, kékszeműek és könnyűvérűek, szűk rövid ruhácskáikban bármire kaphatók. 1999-ben Budapest még nem volt elég ismert ahhoz, hogy a nálunk, magyar statisztákkal forgatott Ham dil dé csuké szanam c. sikerfilmet ne inkább Olaszországként adták volna el. A film tetszett mindenkinek, ahogy ez a csodás olasz város is. Átverés? Apróság. (Budapest azóta persze már rettentő menő lett.)

3 komment

Címkék: india esküvő bürokrácia vendéglátás vendégség